Huszonkettedik fejezet

FIGYELMEZTETÉS: ERŐSZAK!!!

Megsemmisülve

ÉVADZÁRÓ

*Chen*

Könnyeim már akkor arcomat szántották, mikor a kemény padlóra esve tűrtem Luhan akaratát. A fejem hangosan koppant a parketta keményfa lécén, ezáltal a szédülés újfent hatalma alá kerített. Émelyegni kezdtem; egy tiszta gondolatom nem volt, csak kalimpáltam, hogy Luhan ne férjen a közelembe – szinte mindhiába.

Látásom elhomályosodott a szédülés miatt, a hányinger nem akart múlni, sőt fokozódott bennem minduntalan, mikor testemen különböző helyeken éreztem érintését. Ujjaival szorosan markolta meg csuklómat, majd fogta fejem fölé. Cseppnyi erőm sem volt ellene, olyan volt, mintha csak erre az alkalomra várt volna azóta, mióta Jongin elsőnek megakadályozta; mintha felkészülési időnek fogta volna fel ezt a pár évet, így megerősödve. Tehetetlennek éreztem magam, hiába mozogtam folyamatosan, mintha semmit sem használt volna ellene.

- Könyörgöm… - zokogtam fel, halkabban, mint a helyzet kívánta volna.

Minden sokkal élesebb volt; hallottam, ahogy lehúzta farmerját egyetlen szabad kezével; fájdalmasan éreztem, ahogy csípőmre nehezedett, majd felsőmet feltúrva élvezte ki bőröm puhaságát. Abban a pillanatban mindent megbántam, amit eddig tettem; nemcsak Luhannak könyörögtem, hanem mindenki másnak, hogy valaki segítsen rajtam. Reménykedtem, hogy Chanyeol akármelyik pillanatban feltűnik, majd leszakítja rólam; hogy megvigasztal és soha többé nem hagy magamra. Vágytam a segítségére, a közelségére és védelmére.

 Egy idő után azonban izmaim már képtelenek voltak ellenkezni; testem túl fáradt volt a fejfájás okozta rosszullét miatt, majd beletörődtem mindebbe. Minden okkal történik, nem igaz? Úgy éreztem, ha megérdemeltem volna, akkor már rég felbukkant volna valaki.

Magatehetetlenül viseltem el Luhan szemérmetlen tapogatását, ajkainak undorító simogatásait és kezének erőszakos szorítását. Már nem rángattam testemet alatta, felhagytam az erőlködéssel, csak halkan zokogtam, miközben elengedte kezeimet, hogy leszakítsa rólam ruháimat, majd számba gyömöszölt egy textilanyagot. Eleinte fuldokoltam a hirtelen megvont oxigéntől, így igyekeztem orromon levegőhöz jutni.

Mikor nadrágomhoz nyúlt, minden erőmet összeszedve ütöttem a levegőbe, remélve, hogy elhomályosodott látással is elegendő lendülettel csaptam felé. Arca azonban sokkal közelebb volt, mint azt hittem, így álla fájdalmas reccsenése hasított a levegőbe.

- Ribanc! – vágott pofon, amitől még az eddigieknél is intenzívebb szédülés tört rám, majd teljesen lemászva rólam ragadott meg, hogy elcipeljen a folyosóról. Forgott velem a világ, már kettőig nem láttam, de kihasználtam a helyzetet, így ott ütöttem, ahol csak tudtam – még szájtömésemet is kilöktem nyelvemmel.

Féltem tőle; eszméletlenül rettegtem Luhantól. Ez az ember sokkal erősebb volt, mint egykori barátom; sokkal erőszakosabb és durvább volt, mint amikor gyengéden simogatta arcomat vagy csókolt meg lágyan. Szívem fájdalmasan vert. Olyan volt, mintha egész bensőm üres lett volna, kongtak a mély dobbanások, amiktől beremegtem.

Nem foglalkozott semmivel; keményen dobott le a kanapéra, majd mászott rám teljesen. Ajkai azonnal betámadták érzékeny bőrömet – undorodva fordítottam fejemet a másik irányba, majd ismét karmolni és kapálózni kezdtem. Menekülni akartam; segíteni saját magamon, ha másra nem is számíthattam. Azonban Luhan, mikor egyik kezemmel ismét eltaláltam, felmordulva ütött teljes erőből arcomba.

Pár pillanatig szinte nem éreztem semmit, ám az éles fájdalomtól, mely alsó felemet érte, hangosan felsikítva koncentrálódott összes idegem a lenti kínra. Fülemhez hajolva hallottam meg kéjben fürdő hangját, mégis sokkal mélyebb volt, mint amilyen egykoron. – Megmondtam, hogy az enyém leszel, Jongdae – harapott bele finomkodás nélkül fülembe, miközben megmozdult. Feszített; soha életemben nem fájt még ennyire semmi fizikailag – mintha szét akartak volna szakítani odalent.

Kezeimmel erőtlenül taszítottam arcát, semmit sem segítve helyzetemen. Ujjai nyakam köré fonódtak, aminek következtében már nem csak alfelem égett, de tüdőm is levegőért kiáltozott. Látásom kezdett elsötétülni, mikor Luhan teljes erőbedobással kezdett bennem mozogni.

*Chanyeol*

Életemben először láttam hasznát az évek óta tartó rendszeres reggeli futásnak, így már teljesen világos volt, hogy miért gyalogosan közelítettük meg a szórakozóhelyet. Percről percre próbáltam egyre inkább fokozni tempómat, nem törődve izmaim fájdalmas feszülésével. Túl lassú. Az időérzékem teljesen elvesztettem, nem tudtam pontosan, hol vagyok, s mióta is loholok már. A langyos nyári esti levegő majdhogynem hidegen csapott arcomba, mely kivételesen nem volt rám nyugtató hatással. Forrt bennem az indulat, minek hatására sokkal erősebbnek éreztem magam, puszta kézzel képes lettem volna kitekerni annak a nyakát, aki feltart. Nem törődtem sem a forgalommal, sem a gyalogosokkal, jó modorral. Némelyik dudáló járműnek még be is mutattam, csak növelték a bennem lévő feszültséget.

Nagyjából kétezer méter választhatott már csak el a nyaralótól, mikor is éreztem már, képességeim határát feszegetem. Lábaim kezdtek elgyengülni, térdeim minden egyes lépésnél megremegtek, tüdőmbe fájdalom nyilallt, de csak összeszorítottam állkapcsom, majd egy utolsó hajrára próbáltam megszaporázni lépteim. Nem késhetek el…

A kapun szinte bezuhantam, úgy éreztem, meg kell állnom, különben menten összesek, viszont még a gondolat végére sem értem, mikor újult erővel lángolt fel bennem az adrenalin, s ruházott fel újabb energialökettel. Megölöm. Immáron már nem futva, de kifejezettem sietős, nagy léptekkel haladtam a bejárati ajtón akkor kilépő féreg felé.

Undorító, idült mosoly ült arcán, mint egy jóllakott óvodásnak, miközben épp nadrágját igazgatta magán. A futás okán bennem maradt lendületet kihasználva emeltem fel kezem, s lendítettem öklöm arcába. A reccsenést hallva csak remélni mertem, hogy orrát sikerült eltörnöm, nem pedig valamelyik ujjam. Gyomorforgatóan ártatlan pofáját vastag, vöröslő patakokban szántotta végig saját vére, minek okán őszinte káröröm csillant szemeimben.

- Ha még egyszer meglátlak, megöllek – sziszegtem, majd taszítva rajta egyet löktem a pázsitra, s vágtattam be a házba. Biztos voltam abban, hogy utólag megkönnyebbülten nyugtázom majd, hogy a bejárati ajtó nyitva volt, s nem én téptem ki a tokjából.

Reflexből csaptam tenyerem a villanykapcsolóra, de csak akkor tudatosult bennem, hogy az egész házban rémisztő sötét honolt, mikor a csillár felvillanva vonta fényárba a helyiséget. Megtorpanásom okán elgyengült végtagjaim újra remegés kezdte rázni, szívem pedig eszeveszett tempóban verte bordáim.

- Jongdae… - suttogtam magam elé. Féltem hangosan megszólalni a hatalmas csendben. Tétován léptem előre, mikor is végre felfogta agyam, mit látnak szemeim, s rettent meg egész valóm a kanapét áztató, még frissen vöröslő vér látványától. Elkéstem… Lassú voltam… Hirtelen lett úrrá rajtam a pánik, éreztem, hogy kétségbeesésemben pillanatokon belül összezuhanhatok, de nem engedhettem meg magamnak, még nem…

Felülkerekedve gyengeségemen vettem mély levegőt s léptem a kanapén tehetetlenül fekvő test mellé. Akaratom ellenére gyűltek könnyek szemeimbe, s homályosították el látásom. A lámpa erős fényében riasztóan sápadtnak hatott amúgy kellemesen barnás bőre. Mindenütt karmolások, véraláfutások, ütések nyomai borították alvadt, s még fénylő vérfoltokkal karöltve. Luhan… Baekhyun… Az én hibám… Ha nem veszek össze Byunnal, ő nem beszél azzal a féreggel, aki nem jön ide, hogy… Én tehetek az egészről.

Reszkető térdeim nem bírták már súlyom, így esetlenül rogytam le mellé a földre. Percekig csak néztem arcát, lehunyt szemeit, az orcáira száradt könnypatakok nyomait. Megígértem neki, hogy vigyázni fogok rá, de nem értem ide időben… Átvertem.

- Dae… - érintettem meg finoman karját. – Cica... – simítottam végig arcán. – Nézz rám! – nem reagált, hiába keltegettem bárhogy is.

Hiába erősködtem hát tovább, a keserű könnycseppek utat találtak szemeimből, s folytak végig tehetetlenül arcomon.  Akkor, ott rettentően gyűlöltem saját magam, mert nem voltam képes megvédeni azt az embert, kit igazán szerettem.

A fotelről elemelve a plédet takartam be ájult alakját, majd előkerestem a telefonom nadrágom zsebéből. Le kellett nyugtatnom magam, elfojtanom zaklatottságom, hogy megmaradt józan részem előszedve, minden angoltudásom bevetve mentőt tudjak hívni, majd a rendőrséget, hogy feljelentést tehessek. Nem úszhatja meg.

*Chen*

Már akkor nagyon jól tudtam, hogy hol vagyok, mikor szaglásom kitisztult ébredésemmel párhuzamosan, ennek köszönhetően a szememet fel sem nyitottam. Nem álltam arra készen, hogy a szobában tartózkodó emberek mind hogylétem felől érdeklődjenek. Nem akartam feleslegesen beszélni, úgy éreztem, felesleges bármit is mondanom, akármi hagyja el a számat, annak nincs sok jelentősége. Gyenge voltam és megtörhető, ami egy nőtől még elfogadható, sőt, de egy férfi… Sajnálatra méltó és szánalmas.

Belül égtem, lángoltak a karjaim, a lábaim, éreztem, ahogy levegővételnél a mellkasom fájdalmasan sóhajtott fel – megmozdulni sem mertem. Azt akartam, hogy vége legyen mindennek, ne legyenek kíváncsi szemek és érdeklődő személyek. Nem hiányzott a hátam közepére sem a megjátszott aggodalmuk, ami maximum addig tartott volna, míg ki nem nyögök egy erőtlen „kösz, jól vagyok”-ot. Az igazság sok esetben senkit nem érdekelt, csak az emberi erkölcs, hogy udvariasságból foglalkozzanak az amúgy figyelemre sem méltó személlyel.

Kicsivel nagyobb levegőt vettem, mint az előzőek, majd fájdalmas sóhajként eresztettem ki tüdőmből. Mellkasom fel, majd teljesen leeresztett, miközben hosszú ujjak kulcsolódtak kezemre. Nem szólalt meg. Talán várta, hogy felnyíljanak a szemeim? Mégis tudtam, hogy Chanyeol volt ott mellettem. A nagy levegővétellel nemcsak a kórterem megszokott tömény szaga, hanem parfümjének illata is megtöltötte orromat. Szívem nagyot sajgott, ahogy felderengett ígérete, mégsem volt ott. Számítottam rá, mindhiába. Miért küldtem el? Ha én is mentem volna velük, most nem lennék ott, ahol. Hiába okoltam Chanyeolt, tudtam jól, hogy a főbűnös én vagyok; a saját döntésem utáni fájdalmat kellett elviselnem.

Halkan szipogtam egyet, mintha testem önként cselekedhetett volna a tudtom nélkül. Idegennek éreztem magam a saját alakomban, mintha csak egy megszorult lélek lettem volna, aki átéli azt a fájdalmat, amit végtagjai éreznek, mégsem képes az irányítást átvenni felettük.

Chanyeol ujjai szorosabban fogták kezemet. Biztos voltam benne, hogy tudja, felébredtem, mégsem volt merszem felnyitni szemeimet. Mit kellett volna tennem? Mit kellett volna mondanom ezek után? Saját magamat egy elkorcsult nyomoréknak láttam, akit bármikor bárki ki tud használni, kedve szerint. Ezek után nem volt kérdés, hogy ő is gyengének fog nézni. Nem enged majd szabadulni, azt akarja, hogy vigyázhasson rám, pedig erre semmi szükség. Mintha egy gyenge gyermeket kísérne mindenhova. Nincs az az Isten…

Ismét nagyobbat szippantottam a levegőből, majd hagytam, hogy a felgyülemlett érzelmek egynegyede elhagyja testemet, mikor kieresztettem. Csukott szemekkel is éreztem, hogy képtelen lennék sírás nélkül bármit is mondani, azt meg nem engedhettem meg magamnak, hogy a jelenleginél is gyengébbnek látszódjak. Erősnek kellett lennem. Nem tehettem meg magammal, hogy az emberek egy megtört Jongdae-t lássanak, vissza kellett állítanom a rideg és közömbös Chent, akit semmi sem érdekelt. Mégsem ment. Újból és újból kudarcot vallottam, már csak saját magam ellen, ahogy próbáltam visszatartani könnyeimet, amik erőlködésem ellenére is kicsordultak lehunyt pilláim alól.

Kis ideig levegőt venni sem mertem, nehogy Chanyeol a felgyorsult, apró levegővételekből rájöjjön zaklatottságomra, nem hiányzott, hogy babusgatni kezdjen, bőven elég megaláztatás ért így is.

Végül, mikor már kevésbé égett a szemem, ismét sóhajtottam egyet, ezúttal megszorítva minimálisan Chanyeol kezét.

Talán csak pár perc telt el, mióta magamhoz tértem, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, mire képes voltam kinyitni pilláimat és egyenesen Chanyeol falfehér arcára nézni. Vonásai bőven elég árulkodó jelek voltak afelől, hogy aggodalma nem színjáték, mégis kételkedtem benne. Mi van, ha az egyik pillanatban leesik róla az álarc és ő is olyanná válik, mint Luhan? Mi van, ha mindvégig csak hitegetett és közben összejátszott Luhannal? Vagy ha tényleg csak Baekhyunnal esküdött össze ellenem?

Nem tudtam teljes bizalommal felé fordulni, olyan volt, mintha összetörték volna bennem azt a buborékot, ami kéken villódzva védelmezte eddig Chanyeol bűvös alakját agyamban. Sebezhetővé vált, akárcsak én.

*Chanyeol*

Nem tudtam eldönteni, hogy a mentő pillanatokon belül érkezett-e, vagy tényleg egy örökkévalóságot kellett várni rá, ahogy éreztem.

Mikor hallottam megállni a járművet a ház előtt, ismeretlen rettegés lett úrrá rajtam. Reszkető térdekkel botorkáltam el az ajtóig, hogy beengedjem a mentősöket. Mindeközben csak az villogott a fejemben, hogy ez az egész procedúra vajon tényleg úgy működik, mint a filmekben, s csak akkor adnak ki információt az állapotáról, ha közeli hozzátartozója vagyok, vagy sem.

Mikor arról faggattak, hogyan találtam rá, tudom-e, ki lehet az elkövető, csak esetlenül hebegtem-habogtam össze-vissza, félig angol, félig koreai, hibrid mondatokat kreálva. Szerencsémre viszont evidensnek vették, hogy barátommal tartok a helyi kórházba, így nem akadékoskodtak, hogy kije, mije, kutyája, macskája vagyok-e, csak betessékeltek a járműbe, és az már száguldott is. Számomra érthetetlen, baljósan csengő szavak repkedtek a fejem felett, melyek csak még inkább növelték félelmem.

Az orvos egyszer csak rám mutatva kezdett magyarázni, majd miután befejezte, az egyik hölgy hirtelen kapott kezem után, puha mozdulatokkal feltűrte ingem ujját, s nem tétovázva nyomta bele a nála lévő injekciót. Megcirógatta a szúrás helyét, majd kedvesen elmosolyodott. Hamar lett úrrá rajtam irracionális bódulat, innen tudtam, hogy nyugtatót kaphattam.

Ugyan idegeim eltompultak, lábam rángása is csillapodott, s agyamat homályos köd borította, a szer a szívemben tomboló háborún mit sem segített. Továbbra sem tudtam megbékélni, hogy mindennek az egésznek az okozója én magam vagyok, hogy miattam kellett szenvednie. Abba már bele sem mertem gondolni, vajon milyen lesz számára, ha magához tér, hogy mennyire tette ronccsá lelkileg mindaz, amit át kellett élnie.

Hirtelen bicsaklott előre fejem, mikor váratlanul megállt a jármű. Az orvosok eszement kapkodásba, kiabálásba kezdtek körülöttem, miközben kiemelték a hordágyon fekvő Jongdae-t a kocsiból. A nyugtató miatt lényegesen be voltam lassulva, mégis igyekeztem tartani velük a lépést, egyetlen pillanatra sem tágítani az én cicám mellől.

A vér is meghűlt ereimben, mikor a műtőajtó előtt lefogva megállított az egyik ápoló, s félrehúzott az ágy mellől. Tört koreaival igyekezett tudtomra adni, hogy a beteg belső sebeit néhány öltéssel össze kell varrni, én addig adjam meg az adatait. Életemben akkor először éreztem azt, hogy menten elájulok.

Reszkettem, fogaim vacogtak, mégis vert a víz, fejem lüktetett, gyomrom, mintha tájfun tombolt volna benne, úgy kavargott. Az első mosdóba berontva adtam ki magamból a mentőben kapott gyógyszerrel karöltve azt a kevés italt is, amit az este folyamán elfogyasztottam.

Némiképp már higgadtabban s kitisztult elmével diktáltam be a saját s Jongdae általam tudott adatait a recepción, hogy fel tudják venni a betegek közé. A kedves, idős hölgy épphogy végzett a papírokkal, mikor szóltak, bemehetek hozzá a kórterembe, ha gondolom.

A lehető leghalkabban húztam oda ágya mellé a széket, amit a szobában találtam, majd foglaltam rajta helyet azzal az elhatározással, hogy többet nem mozdulok mellőle. Remegő kézzel írtam egy sms-t Taeminnek, hogy ne várjanak minket haza és majd jelentkezem. Nem akartam közölni vele a pontos szituációt, nem tudtam, Dae mennyit akarna ebből elmondani nekik, s bár a vérben úszó nappalival elkerülhetetlenül is találkoztak, az még nem jelentette azt, hogy levágták, mi is történt.

Hosszú eseménytelen órák teltek el, a bennem tomboló adrenalin s felfokozott érzelmek okán mégsem éreztem a vállaimra nehezedő álmosság súlyát. Időnként beszéltem a mozdulatlanul fekvő Jongdae-hez, már csak azért is, hogy ne érezzem magam annyira frusztráltan. Volt, hogy szabálytalan köröket leírva sétáltam a szobában, szemem mindvégig rajta tartva. Képtelen voltam gondolkodni, agyam egyszerre kattogott mindenen és semmin.

Ágya mellett ültem újfent, mikor is légvételének megváltozott ritmusa tudtomra adta, felébredt. Óvatos mozdulattal csúsztattam kezem övére, tartottam attól, hogy felzaklatja közelségem. Minden idegszálammal arra vártam, felnyissa pilláit s újra szemeibe nézhessek, viszont mikor ez megtörtént, mégsem tudtam mit kezdeni a helyzettel.

Tekintete könnyektől fénylett, megtört, csalódott. Úgy éreztem magam, mintha tőrt döftek volna belém, mellyel kivájták szívem; egyszerre éreztem mérhetetlen fájdalmat s kitölthetetlen űrt.

Mondani akartam valamit, hogy mennyire bánom, aggódtam érte, sajnáltam; de egyetlen hang sem hagyta el a torkomat.

- Rettentő kényelmetlen ez a szék – bukott ki ajkaim közül az első mondat, amit össze tudtam rakni. Gratulálok, Chanyeol, ez kellett ide!

Az egész szituáció egyértelművé tette, jobb, ha sosem tudja meg, mennyire is siettem megmentésére, mégis kudarcot vallottam. Kellemes, de mégis furcsa érzéssel töltötte el, hogy viszonozta kézfogásom s nem húzta el tenyerét.

*Chen*

Mondatát nem tudtam semmilyen reakcióval illetni. Hagytam, hogy markában tartott kezemet simogassa ujjával, miközben érzéketlenül néztem szemeibe. Fogalmam sem volt, mit kellene mondanom neki. Nem hibáztathattam, de abban sem lehettem biztos, hogy megbízható ember ül velem szembe, így csak néztem hatalmas, mélybarna szemeibe, miközben vártam, hátha megszakítja a csendet.

Talán kicsit reménykedtem abban, hogy egyik pillanatról a másikra kedvesen elmosolyodik; hogy ismét az életvidámnak tűnő Park gyerek jelenik majd meg előttem, vagy abban, hogy gúnyosan vet hozzám pár szót, hogy mekkora egy idióta vagyok, amiért simán megettem azt, amit Luhan kifőzött nekem. Csak azt akartam, hogy kicsit tisztábbá váljon a zavaros víz, ami körülvett, mégsem történt semmi. Ugyanolyan csendben ült előttem, mint mikor kinyitottam a szememet.

Szemöldökeinek összeráncolása némi megnyugvást hozott számomra, hiszen ennek köszönhetően olyan arcát láttam, mint még soha. Mérhetetlen szomorúság áradt belőle, mégsem akartam bízni benne, nem állt szándékomban megadni neki azt az örömöt. Mert mi van, ha színészkedik?

Végül halkan sóhajtva hunytam le ismét szemeimet. Nem bírtam tovább ránézni. Képtelen voltam tartani a szemkontaktust úgy, hogy nem tudtam, mi jár a fejében. Szavak nélkül pedig kínossá vált a csend, olyannyira, mint amilyen azelőtt még nem volt kettőnk között. Még akkor sem, mikor eljött hozzám, hogy elhívjon a nyaralásra. Nemet kellett volna mondanom.

- A többiek? – hangom még számomra is szokatlan rekedtességben szólalt meg. Mélysége reszelte a csendet. Reméltem, hogy leesik neki, mire gondoltam ezalatt, hiszen ezt a rövidke kérdést is irtó nehezen tudtam kipréselni magamból. Tüdőm úgy feszített, mintha most lenne először megerőltetve; mintha azelőtt nem használták volna levegővételre.

Szemeimet felnyitottam, hogy mélybarna íriszeibe nézve próbáljak kiigazodni Chanyeol szavainak hitelességéről.

*Chanyeol*

Lagymatagon cirógattam ujjammal kézfejét, magától értetődő mozdulat volt s jól esett hadviselt lelkemnek, így mivel nem tette szóvá, nem hagytam abba. Annyira zűrzavaros volt minden, nem szólt egy szót sem, csak nézett furcsa tekintettel. Én magam sem tudtam mit mondani, bugyutaságokra pedig nem akartam szavakat vesztegetni, így belesüppedtem a néma hallgatagság mocsarába.

Nem tudtam, mi és miért történik velem. Miért rázott meg ennyire? Nem velem történt meg, nem kellett végignéznem, mégis úgy éreztem, többé nem tudok majd ugyanaz a pozitív és vidám ember lenni, mint amilyen voltam. Egy részem megtört s kegyetlenül szembesült a való élet zord mivoltával.

Végül ő szakította meg a szemkontaktust. Egy részemet kifejezetten érdekelte, mit gondolhat, másik felem viszont fejvesztve menekült előle, tartva a fájdalmas választól.

Mikor megszólalt, hirtelen elbizonytalanodtam abban, hogy az ő hangját hallottam-e. Kellemes orgánumú hangszíne bántón érdesen csengett. Szerencsémre, bár ha időt igényelve is, de rájöttem, mire céloz a többiek felől való érdeklődéssel.

- Öhm – jó kezdés –, van víz az éjjeliszekrényen, ha kell – böktem a pohár felé időhúzás gyanánt. - A többiek... Nem tudnak semmit, mármint nem mondtam el nekik, hogy hol vagyunk és miért, de a nappali nem épp kellemes látványával nyilván szembesültek - húztam el a számat. Szavaim vontatottak s idegenek voltak, mintha nem is én beszéltem volna.

Csak néztem őt, nem tudtam eldönteni, hogy azzal, hogy nem szóltam a többieknek, vajon jót tettem-e, vagy hibát követtem el.