Huszonegyedik fejezet

Meglepetés

*Chanyeol*

Szó nélkül követtem Kait a nyaraló felé, meglepődtem, hogy volt nála kulcs, nekem eszembe nem jutott volna hirtelen, hogy azt is hozzam magammal, mert bezártuk az ajtót.

- Az ott kell - mutatott a konyhapult felé, ahol egy fonott kosár árválkodott, melybe már össze voltak szedve az alapanyagok. – Azon kívül még víz és olaj kell, azt majd viszem én - csak egy határozott bólintással válaszoltam, és már nyúltam is a cuccok után, mire rám vigyorgott és a kezébe is kapott egy kancsót, hogy megtöltse vízzel.

- Jó lett a kaja... Jobb, mint azt vártam volna tőletek – próbáltam cukkolni kicsit, mikor visszaindultunk a partra, és szerencsére vette a lapot.

- Kételkedtél a tudásomban... Pedig egy michelin csillagos szakács veszett el bennem – lökte meg a vállam vigyorogva.

Mikor visszaértünk a partra Hansol már az összegyűjtött tüzelőt pakolászta rendezett kupacba, így arról már le volt a gond, csak neki kellett állni a főzésnek. Reméltem, hogy ez is sikerül majd nekik minimum annyira jól, mint a nyárs.

Nem igazán akartam kihúzni magam a társaságból, így hát ott maradtam a bogrács mellett, és be-besegítettem, amikor kellett, de leginkább csak élveztem a kellemes, baráti légkört és a semmitmondó, mégsem unalmas beszélgetéseket.

*Chen*

Míg Jonginék távol voltak, Hansol önállósítva magát kezdett el fát lehordani a nyaraló melletti kis tárolóból, aminek kifejezetten örültem, hiszen így végre tudtam Taeyong közelében lenni anélkül, hogy ő gyertyatartóként virít mellettünk. Taemin kicsit közelebb húzta a napágyát a tűzhöz – ami időközben újult erőre kapott –, hiszen a tenger által felerősödött a szél a késői órákban, s plédre senki sem gondolt még a délutáni kánikulában.

- Kezdek fázni - jelentette ki végül, mintha zavarta volna a csend, ami hármunkra telepedett, míg a többiek eltűntek. – Szerintem keresek valamit - utalt itt gondolom egy pulcsira vagy plédre. Bólintottam, mikor rám nézett, majd felpattant, pont, mikor Hansol visszaért az első fordulójával. Egész jól elvolt egyedül a feladattal, így nem is igazán erőltettem magam, hogy besegítsek neki, és örültem, hogy Tae is inkább maradt ülve mellettem.

- Te nem fázol? – kérdeztem meg tőle, mikor barátja ismét távolodni kezdett még egy kis fa reményében. Nem úgy nézett ki, mint aki kifejezetten érzékenyen vette volna az időjárás lehűlését, mégis kezdeményeznem kellett valahogy.

- Nem – egyszerű válaszát nem vettem zokon, hiszen tisztában voltam vele, hogy nem igazán beszédes típus, főleg nem akkor, mikor Hansol távol volt tőle. Éreztem, ahogy a csend kezdett feszültté válni, így kisebb ficánkolás után messzebb ültem tőle, és az arcát kezdtem méregetni.

Gyönyörűnek láttam a lángok által megvilágított arcát, éles állvonalát és ébenfekete tincseit, amik olykor szemébe zúdultak néhány erősebb szellő miatt. Íriszei pattogva csillogtak, ahogy a tüzet figyelte.

- Khm... Segítenem kellene Hansolnak – szemeimet azonnal levettem róla, hiszen egyértelmű volt, hogy zavarta a bámulásom, s kissé csalódott voltam. Miért nem jut eszembe semmilyen téma, mikor vele beszélek? Miért tűröm szótlanul, hogy mindig azzal az idiótával nyomuljon? Szavai ellenére nem indult meg barátja után, így ismét ránéztem. Várakozó pillantása pedig egyenesen meglepett. Mit akar? Tartsam vissza? Vagy csak beképzelem a dolgokat? De hiszen egyenesen rám néz, ráadásul nem épp úgy, mint aki annyira segíteni akarna annak a nyomoréknak.

- Megoldja egyedül is – jelentettem ki végül, majd azzal én fordultam a tűz felé. Nem akartam tovább látni azt, aki tudtam, hogy már másé. Valahogy nem hívogatott a dolog, hogy egy Hansol-féle gyerek után kelljek én neki, s nem előbb.

Nem sokkal később pedig meg is érkezett barátja a következő körrel, majd Chanyeolék is, ám Taemin még mindig nem volt sehol. Simán kinéztem belőle, hogy nem találta a pokrócokat...

*Chanyeol*

Ketten álltunk neki a főzésnek Kaival, mert Taemin eltűnt valahova, és az alatt a pár perc alatt sem került elő, amit arra szántunk, hogy várunk rá. Hansol meglepően sokat legyeskedett körülöttünk, próbált be-be segíteni, kettesben hagyva Taeyongot Jongdae-vel, akik ugyan kicsit döcögősen, de elbeszélgettek..

Taemin úgy nagyjából húsz perc után került elő egy nagy halom pokróccal, úgy véltem, mindet összeszedte, ami a házban fellelhető volt, de azt is meg kellett hagyni, hogy rajta kívül igazán senki sem fázott. A takaróba tekeredve ült le a napágyra s osztotta az instrukciókat, hogy ehető vacsorát tudjunk összehozni.

- Oké, annyi elég, és akkor most rakd bele a hagymát – mind feszült figyelemmel követtük, ahogy Kai elkezdte az étel készítését, de mikor a hagyma helyett egy másik tálat vett a kezébe, egyértelmű volt, hogy ő másképp értelmezi a receptet, mint Taemin. – Mondom a hagymát, Kai, nem a krumplit!

- Nem mindegy? – hangja dacos volt, nem igazán akarta belátni, hogy ezt most elrontotta.

- Nem, nem mindegy. Ha ehetetlen lesz a kaja, téged fognak megverni, nem engem – dőlt hátra a napágyon Taemin karba tett kézzel, miközben Kai kétségbeesett fejjel próbálta kihalászni az olajba ejtett krumpli kockákat, míg mi Hansollal jót derültünk szerencsétlenkedésén.

Végül, úgy nagyjából másfél óra szenvedés utána, egész ehető ételt tudtunk kiszedni a papírtányérokba. Kai elégedetten hangoztatta, hogy az ő keze munkája, Taemin pedig csak a fejét fogta, és véleményem szerint megfogadta magában, hogy soha többet nem fogja hagyni, hogy a fiatalabb vegye át ilyen téren az irányítást.

Mire kész lettünk mindennel, Jongdae és Taeyong is előkerültek, nem kis adag pia társaságában.

*Chen*

Másnap reggel tompa fejfájással ébredtem; alig bírtam felkelni a párnáról. Az egész ágyon el voltam terülve, így résnyire nyitott szemmel kerestem Chanyeol alvó alakját, azonban ő már – vagy talán egyáltalán – nem volt mellettem. Párnája a csípőmet nyomta, amit nem is tudtam eldönteni, hogyan került oda; takarója félig a padlóra lógva. Reméltem, hogy azért tudott aludni, még ha nem is mellettem, de talán kényelmes éjszakája volt.

Felülve túrtam hajamba, majd miután a szemem hozzászokott ahhoz a félhomályhoz, ami uralkodott a szobában a sötétítőknek hála, lassú mozdulatokkal kúsztam ki az ágy szélére, majd annál is lomhább tempóban indultam meg a fürdő felé egy felkeltő, jéghideg zuhany reményében – hiszen véleményem szerint akkor még a mosott szar is jobban festett nálam. A fürdőzésnek azonban nem sok hasznát vettem, max csak annyi előnye volt, hogy a füst- és alkoholszagot kiűzte az a kókuszillatú sampon a hajamból, amivel átdörzsöltem a fejemet.

Magamra kaptam az első tisztának tűnő felsőmet a szobában, majd halántékomra szorított ujjakkal lépkedtem ki a hálóból. Reméltem, hogy valaki meg tud szánni egy fájdalomcsillapítóval.

*Chanyeol*

Természetesen a hozott italmennyiség el is fogyott, bár esküdni mertem volna rá, hogy minimum a felét Jongdae nyakalta be, aminek persze meg is lett a böjtje, hisz’ illően kiütötte magát. Szerencsére nem kezdett el sem roppant hamisan énekelni, sem zagyvaságokat beszélni, mindössze a járás már nem volt az erőssége. Mivel bennem volt a legkevesebb pia, így rám hárult ama becses feladat, hogy a hátamra véve visszajuttassam őt a házba. Kaptam volna én a karjaimba is, mint ahogy a herceg szokta hercegnőjét, de egy magamban elnyomott vigyor után inkább nem tettem.

Amint hozzáért a feje a párnához szinte már aludt is, mélyen és pihentetőn, ami rólam épp nem volt elmondható, hamar szembesülnöm kellett azzal, hogy Jongdae részegen kifejezetten nyugtalanul alszik. Minimum háromszor rúgott meg és vagy kétszer belém könyökölt, így esélyt sem hagyott arra, hogy sokáig lustálkodjak.

A lehető legnagyobb óvatossággal keltem ki mellőle, nem akartam felébreszteni – minél később szembesül a pia utáni macskajajjal, annál jobb. Nem igazán vergődtem azon, hogy felöltözzek-e, mielőtt kimegyek a konyhába, úgy ahogy voltam – mindössze egy alsóban - indultam utamra. Csak egy kávét csináltam és fogyasztottam el, nem éreztem még elérkezettnek a reggeli idejét.

Miután ejtőztem egy darabig a nappaliban, visszaindultam a szobánkba, hogy megnézzem, mi van Csipkerózsikával. Legnagyobb döbbenetemre már javában ébren volt, bár ugyan látszott rajta, hogy nem százszázalékos még. Viszont a látvány, amit egy kinyúlt felsőben és alsónadrágban nyújtott, szinte lefagyasztott az ajtóban, roppant kívánatos volt, éreztem, hogy ha mindössze egy leheletnyivel gyengébb jellem lennék, biztos, hogy letámadnám.

- Öhm… - na, ez meggyőző. - Jó reggelt! – magamban elmormoltam egy vérszegény imát annak reményében, hogy ne vegye észre, milyen hatással van rám.

*Chen*

Meglepetten torpantam meg a szoba közepén, mikor felpillantva Chanyeol alakja fogadott az ajtóban, ezzel megakadályozva, hogy elhagyjam a helyiséget. Szellős öltözéke arról árulkodott, hogy nemrég kelt fel, ám kételkedtem benne, hogy mellettem bírt aludni, így kissé szarul éreztem magam, hogy kényelmetlenül telt az éjszakája.

-  Jó reggelt – küldtem felé egy gyenge mosolyt, majd erősebbet nyomtam a halántékomon. Minden egyes kiejtett szó fájdalmas rezdülést okozott a fejemben. – Tudnál adni egy bogyót? – indultam vissza az ágy felé – rég éreztem ilyen baszottul magam. Egy igenlő válasz után Yeol eltűnt a szobából, én pedig hátradőltem a kényelmes matracon. A puha párnát a fejem alá gyömöszöltem, majd próbáltam elterelni minden figyelmemet a lüktető fájdalomról, ami azért némiképp lankadt a nyugalmi állapotnak köszönhetően.

Yeol perceken belül visszaért, s szó nélkül nyújtotta felém a vízzel megtöltött üvegpoharat, egy fél szelet pirítóst és a kért fájdalomcsillapítót egy ezüstözött tálcán. Hálásan néztem fel rá, miközben lassan felültem, s elvettem a kezéből. Eszegetés közben leült mellém az ágyra, s a kétfalatnyi étel után végül az orvosság felé nyúltam.

-  Elég szarul festhetek – adtam hangot gondolatmenetemnek, miközben magamon éreztem Yeol égetően perzselő tekintetét. Megint zavarban éreztem magam miatta, pedig nem tett semmit. Felé pillantva mértem végig félmeztelen alakját – kezdve az izmos vádlijától a kigyúrt karján keresztül egészen a széles mosolyáig. Hatalmasat nyelve néztem el róla, s vettem be végül a fájdalomcsillapítót.

*Chanyeol*

Kellett egy fél pillanat, mire feldolgozta az agyam, hogy Jongdae milyen bogyót is akart.

-  Igen – gyors reagálásom után mentem is – minél rövidebb ideig szenved, annál jobb alapon. Először újra a konyhát környékeztem meg; beraktam egy szelet kenyeret a pirítóba, majd míg az sült, megcéloztam a gyógyszeres szekrényt, végül a lázcsillapítók és számomra nem sokat mondó egyéb gyógyszer közül előkerestem a fejfájás csillapítót.

Mire visszaértem, a kenyér el is készült, friss volt, meleg és finom, gyorsan mérlegeltem a szituációt. Jongdae-nek csak pár falat kell, hogy bevehesse a bogyót, így nemes egyszerűséggel törtem félbe testvériesen a pirítóst, s ettem meg az egyik felét, majd töltöttem egy pohár vizet is és visszacaplattam a szobába.

Jongdae hálás tekintete egyértelművé tette, hogy tényleg nagyon ramatyul érezheti magát. Először csak a tálcát nyújtottam át neki; mellé leülve vártam meg, amíg evett pár falatot, majd felé nyújtottam a gyógyszert is.

Akarva akaratlan felejtődött tekintetem törékenynek tűnő, az alvástól még kissé gyűrött alakján, a fejfájás okán enyhén összeráncolt homlokán. Karjain látszott, hogy hiába ült tegnap leginkább az árnyékben, megkapta a bőrét a nap, nem nagyon, csak épp annyira, hogy még kívánatosabbá tegye. Feszes combjain a tálca pihent, de még így is szinte elemi erővel hívogatta a selymes bőrfelület az ujjaim, hogy érintsem meg.

Megállapítása vetett véget elmélkedésemnek, mikor is közölte, mennyire ramatyul festhet. Szinte reflexből szökött volna ki ajkaim közül az ellenkezés, hogy éppen ellenkezőleg – jól, kívánatosan néz ki.

Még épp időben nyeltem le szavaim, s csak elmosolyodtam a gondolatra, hogy mennyire kellemetlen szituációt szült volna, ha elkezdeném neki részletezni, mennyire jól néz ki, mikor úgy érzi magát, mint akit kimostak. Viselkedése kissé zavart volt, mikor rám nézett, de ezt betudtam rosszullétének, majd szemeimmel végigkövettem, miként megugrik ádámcsutkája, akkorát nyelt, mintha el akarna nyomni magában valamit, majd végül bevette a gyógyszert.

*Chen*

Élénk kopogtatás vetett véget némaságunknak – nem is értem, miért nem szólalt már meg… Frusztrált a gondolat, hogy csak az én társaságomban néma. Elrontottam valamit? Sajnál? Biztosan… Tudtam, hogy nem kellett volna elmondanom neki mindent, hiszen így csak gyámoltalan féregnek tart…

Chanyeol mély hangon kiejtett beinvitálása visszhangzott pár pillanatig a fülemben, majd az ajtóra emeltem tekintetemet, ahol egy kicsípett Baekhyun jelent meg. Már azt vártam, hogy nekiesik legjobb barátjának, ám csak megfeszült egész lénye mellettem, s ingerülten rándultak össze arcizmai. Ismét az érkezettre néztem, aki hamar szabadkozásba kezdett – mázlijára.

- Figyelj, Channie, én sajnálom – emelte fel két kezét, majd mutogatni kezdett. – Én csak… Luhan nagyon kedves volt velem, tudod? A semmiből tűnt fel, nem tudtam, hogy köze van Chenhez… Esküszöm… - tekintetemet lassan a mellettem ülőre emeltem. Még mindig iszonyatosan szédültem és lüktetett a halántékom, emiatt kissé rosszul láttam, de Yeol őszinte arcáról még én is le tudtam mindent olvasni. Egy kis ideig csend telepedett hármunkra, ami elég kínos volt, mégsem akartam én megtörni. – Figyeljetek… Nem mennénk el amolyan békülő estét tartani? Na? – tette fel reménykedve kérdését, s szemei hol rajtam állapodtak meg, hol Chanyeolon.

*Chanyeol*

Meglepődtem, mikor kopogtak, de minden ellenvetés és aggodalom nélkül invitáltam be a látogatót, viszont, mikor Byun lépett be az ajtón, legszívesebben menten ki is tessékeltem volna – talán nem is épp túl kedvesen.

Channie… Ahogy kiejtette a nevem mondhatni kinyílt a bicska a zsebemben. Hát nem veszi észre, hogy nincs abban a helyzetben, hogy csak úgy becézgessen?! Magyarázkodására már oda sem figyeltem, egyedül Jongdae tartott vissza attól, hogy ne ugorjak neki, nem akartam az ő szeme előtt balhézni. Rosszul voltam Baekhyuntól, felháborítónak és roppant kiábrándítónak találtam, hogy pár kedves szó, egy kis enyelgés és már képes is Luhan karjai közé vetni magát. Valamint, ha ez még nem is lenne elég, képes volt ide is elhozni – rettenetesen leírta magát a szememben.

Amíg Byun újra meg nem szólalt, fel sem tűnt, hogy milyen hosszú időre állt be a csend köztünk, bár továbbra sem igazán akartam szóba állni vele.

-  Én biztos, hogy nem megyek veled sehova – éreztem, hogy a bennem felbugyborékoló undor nyomán grimaszba torzult az arcom; még mindig intenzív harag tombolt bennem. – Azt hiszed, ennyivel minden el van intézve? Hogy iszunk egyet, és holnaptól úgy teszünk, mintha mi sem történt volna?! Hát ki kell, hogy ábrándítsalak... hatalmasat tévedsz – nem fogtam vissza az indulatomat, azt akartam, hogy tudja, átlépett bizonyos határokat, s ezen a szinten már nem megoldás egy bocsi.

*Chen*

Még én is meglepődtem Yeol indulattól fröcsögő szavaitól, nemhogy az, akinek mindez címezve volt – Baek ledermedve hallgatta végig barátja mérgelődését. Arcát hamar elemelte rólunk, s a kisebb repedésekkel teli padlót kezdte vizslatni, mint egy gyermek, aki épp megrovást hallgatott volna végig egy kis csínytevés után a szüleitől. Nem láttam rajta a megbánás jeleit, szerintem inkább csak amiatt nem volt képes Chanyeol szemébe nézni, mert épp le lett szidva – talán állítása szerint ok nélkül.

Vajon komolyan gondolta a békülést? Rossz volt őket így látni, hiszen eddig minden egyes nap elválaszthatatlanok voltak – olykor még Baek alkalmi kapcsolatait is Yeol rendezte le, mert a másik képtelen volt. Ennyire bízott a fiatalabban? Vagy szimplán egy nyámnyila szarházi? Érdekesnek tűnt a kapcsolatuk, mégsem tudtam volna elképzelni, hogy életük hátralévő részében haraggal gondolnak majd a másikra.

- Szerintem nem rossz ötlet – néztem Yeolra, aki abban a pillanatban rám emelte tekintetét, mikor megszólaltam. Elkerekedett szemekkel próbálta feldolgozni, amit mondtam. Tény, hogy úgy hangzott, mintha Baeknek adtam volna igazat, de nem akartam, hogy egy ilyen barátság elromlásának fő okozója én legyek. Mert igenis hibásnak éreztem magam ebben az egészben. – Kifejezetten jó ötlet – mosolyogtam rá Yeolra biztatásképp.

*Chanyeol*

Nagyjából úgy nézhettem Jongdae-re, mint egy elmeháborodottra – ezt még ő sem gondolhatta komolyan, kész viccnek éreztem az egész szituációt. Elemeltem róla szemeim és újra Byunra néztem. Lehajtott fejjel állt, úgy tűnt, mintha csak azért jött volna, mert küldték, nem saját szándékából; érezhető volt, hogy hiába a bocsánatkérés, csak üres szavak.

Fájó tüskeként volt bennem mindaz, amit az egész nyaralás alatt velem leművelt; ahogy játszotta a sértettet, hogy ott ütött, ahol fájt. Nem éreztem úgy, hogy egy kényszerből elejtett bocsánat miatt hajlandó leszek szemet hunyni minden felett.

- Ez még viccnek is rossz – néztem újra Dae-re. – Nagyon fájhat a fejed, ha ilyen őrültségeket hordasz össze – ráztam meg kicsit a fejem ellenkezésképp. – Te pedig – pillantottam a hívatlan vendégre –, legalább tennél úgy, mintha komolyan gondolnád a bocsánatot... Még mindig pocsék módon hazudsz.

Ki voltam akadva. Komolyan nem akartam elhinni, hogy igaz, ami történik, mint egy rossz rémálom. Mire újra kezdenének helyreállni a dolgok, normalizálódni a hangulat, akkor betoppan ez a hülye, hogy tönkretegyen mindent. Miért ismerős nekem ez a szituáció?

*Chen*

Nem lepett meg Chanyeol heves ellenkezése, de teljesen feleslegesnek láttam ezt az egészet. Gyerekesen viselkedett, hiszen még akkor sem volt képes beszélni Baekkel normálisan, mikor esélye nyílt rá. Nem tudtam, mi állt a háttér mögött, azon kívül, hogy a fiatalabb tálalta nekem az érzéseit, amit barátja iránt táplál... De aki szerelmes, az nem így viselkedik, nem? Főleg, hogy velem kötött ki az ágyban, és nem Yeollal... Élénken bugyborékolt fel bennem a bűntudat. Mi van, ha Baek csak féltékennyé akarta tenni? Kezdett értelmet nyerni a hülye állítása, amire eddig esélyt sem láttam.

Yeolra néztem, aki viszonozta pillantásomat egy ideig, majd az ölében összefonódott kezeit kezdte fixírozni.

- Baekhyun, szólj a többieknek, hogy készülődjenek – utasítottam a másikat, aki kissé zavarodottan nézett rám.

- De... Hisz...

- Tökéletes lesz ez az este, ugye, Chanyeol? – kérdeztem meg a mellettem ülőt nyomatékosítva, hogy ne is merjen ellenkezni. Rendezniük kell a barátságukat, s ha ehhez nekem kell lépnem elsőnek, akkor megteszem. Úgy éreztem magam, mint középiskolában. Tényleg nagyon gyerekesnek tartottam ezt a 'fújjunk egymásra, mert csak' hozzáállást.

*Chanyeol*

- Tökéletes lesz ez az este, ugye, Chanyeol? – Persze, álomba illően meseszép. Ha nem fájt volna a feje, biztos, hogy tarkón legyintettem volna, csak úgy felebaráti szeretetből, hogy helyreálljanak az elcsúszott fogaskerekek a buksijában.

- Ja – dörmögtem az orrom alatt. Láttam Jongdae fején, hogy ha ellenkeznék, a képembe borítaná a poharában maradt vizet, az pedig nem hiányzott.

- Kösz – vigyorgott rám Byun, majd szerencséjére el is tűnt az ajtó mögött. Pont ezt akartam elkerülni, megint ő érezte magát nyeregben. Ugyan a csatát Jongdae-nek köszönhetően megnyerte, de a háborúnak még közel sincs vége.

- Ez most mégis mire volt jó? – néztem Dae-re, de nem igen hagytam neki lehetőséget a válaszra. – Nincs kedvem az álszent képét bámulni és a békülő szövegeit hallgatni, úgyis magát fogja beállítani mártírnak, holott egy féreg módjára viselkedett – mellkasom előtt összefont kezeimmel nagyjából úgy festhettem, mint egy duzzogó kisiskolás, de ez volt épp’ a legkisebb bajom. – És még azt sem mondta el, mikor és hova akar menni, már most elegem van belőle...

*Chen*

Halványan elmosolyodtam a gondolatra, hogy Yeol még egy óvodásnál is édesebben próbálta sértettségét tudtomra adni, ám mire ez végigszaladt agyamon, el is tűnt arcomról a jókedv jele. Méghogy édes?

- Khm, szerintem nem kellene ennyire elvetned... Csak egy buliról van szó – az ölébe toltam a tálcát, amin a félig üres pohárban a víz hullámként csapódott a szélső oldalnak, majd rezdülések mellett vált ismét tisztává a felszíne. – Jól fogod érezni magad – dőltem hanyatt nagyon lassan, hogy elkerüljem a hirtelen mozgás után következő fájdalom-áradatot a fejemben. Karomat a homlokomra és a lehunyt szemeimre raktam, hogy sötétebb legyen, mint az a szürkület, ami még mindig a szobát uralta. – Inkább tudakold meg mindazt, ami az estével kapcsolatban érdekel, majd készülődj a hiszti helyett – adtam hangot nemtetszésemnek, hiszen alapjába véve más esetben ez kibaszottul zavart volna, most meg... Most meg az húzott fel, hogy nem irritált.

*Chanyeol*

Egyértelműen látszott rajta, hogy részéről lezártnak tekintette a beszélgetést, így inkább nem firtattam tovább, a tálcával együtt felálltam az ágyról és elindultam a konyhába - egy kis pihenés hátha segít rajta, és nem lesz több ilyen fantasztikus ötlete.

A konyhába érve meglepetten vettem észre, hogy Baekhyun az asztalnál ülve elmélyülten cseverészik Hansollal, bár érkezésem nyomán egy pillanatra megszeppenten elhallgatott. Tényleg csak én fújnám fel túlságosan a dolgot? Kétlem…

- Chen túlélte a tegnapestét? – kérdezett rá vigyorogva Kai, ahogy a mosogatóvízbe csúsztattam neki a tálcát s annak tartalmát.

- Még haldoklik, de megmarad – ragadt át rám a pillanatnyi kellemes hangulat, bár tényleg vicces volt visszagondolni a cseppet illuminált állapotban lévő Jongdae-ra.

- Látszik, hogy nem szokott ennyit inni – vonta le a következtetést, bár inkább csak magának.

Mivel nem marasztaltak, hátra arcot vágva caplattam vissza a szobánkba, ahol a fürdőt vettem célba, s bár hajnalban lezuhanyoztam alvás előtt, úgy éreztem, jót fog tenni a hideg víz túlfeszült idegeimnek, így hát újra beálltam a kabinba. Mikor megvoltam vele, a mosdóhoz lépve kezembe vettem a borotvámat, erősen ideje volt már annak, hogy megborotválkozzak. Ugyan barátok közt nem igazán zavart az államon ülő két napos borosta, de ha már tervben volt, hogy megyünk valahova, illendőnek láttam megválni tőle.

Az öltözködést nem vittem túlzásba, egy fekete nadrágot és felsőt vettem fel, úgy voltam vele, hogy bárhova is rángat el az a hülye, ez mindenhová kompatibilis összeállítás lehet. Még mindig semmi kedvem nem volt hozzá, nagyon reméltem, hogy az utolsó pillanatban le lesz fújva.

*Chen*

Átfordultam a másik oldalamra, ám nem igazán sikerült visszaaludnom, miután magamtól keltem fel. Fekve úgy éreztem, a fejfájásom elmúlt, ám amikor felültem, az éles fájdalom belehasított halántékomba és a koponyám hátuljába. Szédelegve hunytam le a szememet és nyomtam bőrömhöz ujjaimat, hogy tompítsam a kínt.

Pár perc után nyugodt szívvel nyitottam fel pilláimat, majd az első dolog, amire felfigyeltem az a némaság volt. Síri csend honolt a helyiségben, de még a folyosóról sem hallottam zajokat – csak az óra kattogása hasította ketté a rezdületlenséget. Lassú mozdulatokkal indultam meg az ajtó felé; még mindig bizonytalan állapotban voltam, s próbáltam elkerülni a fájdalmat, ezért még a fejemet sem mozdítottam el egy másik irányba.

Amint kinyitottam a szoba bejáratiját, meghallottam Jongin eltéveszthetetlen hangját a nyitott hátsó ajtónak köszönhetően, ami a nappaliból nyílt. A nap már javában nyugovóra járt. Mindenki egy elterített pokrócon üldögélt; Taemin Jongin ölébe dőlve, Taeyong pár centire Hansoltól és velük szembe Chanyeol és Baekhyun. Köztük akár egy három méter vastagságú fal is lehetett volna, aminek hatására felhorkantam. Yeol egyből rám emelte tekintetét, s elengedett egy apró mosolyt.

- Azt hittem, elmentetek bulizni.

- Nélküled? – tette fel költői kérdését Taemin. – Chanyeol biztos akart lenni abban, hogy jobban leszel, amikor felkelsz, és velünk tartasz.

- Ugyan, Taemin! – szólalt meg Baek. Úgy festett, senki nem fújt rá legjobb barátján kívül, ami lényegében helyénvaló volt, hiszen ők nem ismerték Luhant... – Tisztán látszik rajta, hogy képtelen ma még bulizni...

- Ezt neki kellene eldöntenie – szólt közbe Hansol. Kész komédia volt, hogy a hogylétemről folyt a beszélgetés, mikor ott álltam előttük.

- De én már két órája mondtam, hogy nem jön, kár volt...

- Nem mondta, hogy menjünk nélküle, Baekhyun! – szólta le Jongin.

- De nézz már rá! – bökött felém, mire Yeol megforgatta szemeit. Csodálkoztam, hogy ő nem szólalt meg, bár ha azt néztük, mindenkinek jobb volt úgy, hogy magában tartotta a véleményét.

- Baekhyunnak igaza van... – mondtam végül, mielőtt még tényleg abból keletkezett volna vita, hogy túl sokat ittam előző este. – Ezt most kihagyom, átalszom az estét, vagy valami.

- Megmondtam.

- Fogd már be! – korholta megint Jongin.

- Felesleges volt ennyit várakozni – ezúttal én forgattam meg szemeimet, bár ez korántsem volt előnyös. A fejem ismét feljajdult a fájdalomtól és a látásom is elsötétült egy pillanatra – megszédültem. – Nézd meg! Alig tud megállni, nemhogy még bulizzon is – távolról ugyan hallottam Baekhyun gúnyos hangját, de nem láttam tisztán, csak a kezeket éreztem magamon, amik megragadták karomat.

Belekapaszkodtam mellkasánál a pólójába.

*Chanyeol*

Bárki bármit mondott, nem akartam addig elindulni, amíg Jongdae aludt; tudni akartam, hogy javult-e az állapota – ez pedig egyrészt megfelelő kifogás volt az időhúzásra, de másrészt tényleg aggódtam érte.

Taemin ötlete volt, hogy amíg várakozunk, üljünk ki a hátsókertbe beszélgetni. Nem ellenkeztem, felesleges lett volna. Könnyen megtalálták a közös hangot, ami aggasztott a maga módján, de érthető volt – ők nem voltak tisztában azzal, hogy Byun milyen is valójában. Álszent, a nyakamat tettem volna rá, hogy az alatt az egy nap alatt, amíg távol volt, nem egy alkalommal fordult meg annak az ökörnek az ágyában; rosszul voltam tőle.

Váratlanul jelent meg Dae az ajtóban, minek hatására akaratlanul is mosoly kúszott ajakimra – felébredt. Ahogy szem forgatva hallgatta a többiek szavait, látszott rajta, hogy ugyan ébren van már, még mindig nincs jól, így felállva elindultam felé, hogy inkább visszakísérjem a szobába.

Úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta, ami egyszerre esett jól s rémített meg a maga módján. Vajon tényleg félne attól, hogy elveszít? Kapaszkodna belém így akkor is, ha nem lenne rosszul? Nagyon szerettem volna azt hinni, hogy a kérdéseimre a válasz lehet igen; reménykedtem benne, hogy nem csak én éreztem úgy, hogy az elmúlt napokban elindult köztünk valami, aminek talán szép vége is lehet. Jó érzéssel töltött el, hogy ennyire közel van hozzám, nem akartam elengedni, így tettem hát egy kísérletet arra, hogy felemeljem, s karjaim közt vihessem a hálónkba. Cselekedetem erős ellenállást váltott ki belőle, így kissé csalódottan csak bekísértem a szobába.

- A többiek már készülődnek, fél óra múlva indulunk – hallottam meg Baekhyun hangját az ajtóból; fel sem tűnt, hogy utánunk jött. Csak biccentettem neki egyet, és újra Jongdae felé fordultam.

- Biztos rendben leszel egyedül? – újra csak a szemét forgatta. – Ha gáz van, hívj! – kötöttem még a lelkére, majd a fürdőbe mentem elvégezni magamon az utolsó simításokat.

Pontosan fél óra múlva már úton is voltunk a belváros felé, én pedig igyekeztem minden aggályom félretéve élvezni az estét.

*Chen*

Erősen tartott, amiért hálás voltam, hiszen a szédüléstől akár seggre is ültem volna. Mikor tett egy próbát arra, hogy felemeljen, kénytelen voltam hangot adni goromba gondolatomnak.

- Tudok még járni, basszus! – Határozottan sértett a gondolat, hogy gyengének és kiszolgáltatnak látott, így minden erőmet összeszedve próbáltam az elmosódó alakokból csak egyet látni. Rég voltam ilyen kibaszottul pocsékul.

Chanyeol végül csak a derekamra helyezte hatalmas tenyerét, és úgy irányított be a hálóba, ahol megadtam magam a fájdalomnak, s nem érdekelt, hogy totál szánalmasan festhetek. Az ágyon eldőlve hallottam Baek hangját, majd Yeol arca jelent meg közvetlen mellettem. Kérdésére felhorkantam, hiszen beigazolódott, hogy gyengének látott – még ha abban a pillanatban ez igaznak is tűnt, nem szerettem, ha az emberek azt hitték, bármit képes vagyok ilyen esetben elnézni nekik.

Nem emlékeztem arra, hogy mikor mentek el a nyaralóból, hiszen mikor becsukódott a fürdő ajtaja Yeol mögött, szinte rögtön el is aludtam a hasogató, ritmikus fájdalomra hangolódva – ám a csengő éles hangja beférkőzött álmomba, s szemeim riadtan nyíltak fel a hirtelen zajra. Pár pillanat után már arra próbáltam rájönni, hogy mégis ki lehet az, hiszen a srácok közül mindenki be tudott volna jönni. Lassan felültem, s a tompa fájdalmat figyelmen kívül hagyva pillantottam az éjjeliszekrényen elhelyezett elektromos órára – hiszen a falon lévőig el sem láttam abban a vaksötétben –, ami negyed tizenegyet mutatott.

Hitetlenkedve adtam meg magam, mikor még háromszor, erőszakosan szólalt meg a csengő, s felgyorsított tempóban tettem meg azt a rövidke utat, ami a hálóból vezetett egészen a bejáratig. Az ajtót majdhogynem kirántottam a helyéről, akkora lendülettel sikerült kinyitnom, ám ennek köszönhetően megbillentem egy kicsit, amit gunyoros mosolyából ítélve észrevett ő is… Vagy miatta tántorodtam meg?

- Meglepetés – nyújtotta el a szó végét, majd kisebbet lökött rajtam, hogy az ajtón belülre jusson, s bezárhassa maga mögött a bejáratot.

Abban a pillanatban csak Chanyeolra és a nekem tett ígéretére tudtam gondolni…

 *Chanyeol*

Byun kifejezetten puccos és drága helyre vitt minket, szinte már kényelmetlenül elegáns volt az egész, őt mégsem zavarta, hogy ilyen, mondhatni elit helyen itta le magát. 

A többiek egész kulturáltan iszogattak és táncoltak, míg én csak ültem a poharam felett és vártam a csodát, ami sosem jön el – egy korty sem ment le a torkomon. 

- Lazulj már el, mi miatt aggódsz ennyire? – lökdöste meg Byun a vállam, mint régen, mikor próbált elviccelni valamilyen komolyabb ügyet. 

- Semmiség, csak nem mennek ki a fejemből annak a mocsoknak az undorító perverziói – meglepően könnyen bukott ki belőlem az őszinte válasz, pedig nem is ittam, talán csak a személye váltotta ki belőlem. El akartam hinni, hogy bízhatok még benne. 

- Luhanra gondolsz? – bámult továbbra is a képembe. – Hát őt a ma este után Chen sem fogja többet elfelejteni – a mosolya kezdett erős idegességet ébreszteni benne, de inkább csendben maradtam, s csak tekintetemmel próbáltam szóra bírni. – Csak egy kicsit meglátogatja őt, amíg mi itt vagyunk – hiába ez erősen illuminált állapota, érezhető volt, hogy szavai igazak. 

- Normális vagy?! Mégis, hogy képzelted ezt, te féreg, és még segítesz is neki?! Undorító… – csak egy hajszál választott el attól, hogy ne vágjam neki a fejét a falnak. – Teamin! – ő állt hozzánk a legközelebb. – Figyeljetek rá! – böktem fél kézzel Baekhyun felé, és már rohantam is ki a bárból. 

Szívem a torkomban dobogott, rettentően feldúlt voltam és féltem, féltettem Jongdae-t. 

Hogy tehette ezt?! Hogy volt képes segíteni?! Ha még egyszer a szemem elé kerül, esküszöm, kitekerem a nyakát… Ez a paraszt átrángatott a város másik felére. Tudta, tudatosan csinálta… Csak érjek oda időben…