SZÜNET

Szomorúan, mégis reménykedve tesszük közzé ezt a posztot. 

Ahogy a címből is kiderül: a blog egy kis ideig szünetelni fog. 

Nem sokáig! 

Csupán csak nyárig, hiszen akkor sokkal több időnk lesz majd írni és megosztani veletek az új részeket. Nem igazán felelt meg egyikünknek sem, hogy nagyon ritkán tudtuk csak hozni a fejezeteket, s emiatt mi is rendesen elkedvtelenedtünk. Szeretjük ezt a történetet, ám jelenleg kevesebb időnk van rá, mint azt eleinte gondoltuk.

Reméljük, hogy a júniust ezúttal most már nemcsak a szünet miatt várjátok majd, hanem emiatt a történet miatt is! A második évad eddigi fejezeteit visszaállítottuk vázlatba, így sokkal nyugodtabb lelkiismerettel mondunk búcsút a fanficinek, amíg nem jön el ismét annak az ideje, hogy erre koncentráljunk. Az első évad természetesen fenn van és fenn is marad, így bárki újra tudja majd olvasni, ha épp úgy gondolja.

Köszönjük mindenkinek, aki eddig támogatott bennünket, a sok biztatást és kedves szavakat! Nyáron ismét várható lesz a történet; új szálakkal, kicsit több bonyodalommal, egy kis szexualitással és természetesen romantikával!

Várjatok ránk!

EXTRA #4

Elhallgatott információ

*TAEYONG SZEMSZÖG*

EXTRA #3

A cél nem mindig szentesíti az eszközt

*BAEKHYUN SZEMSZÖG*

EXTRA #2

Bevált javaslat

*TAEMIN SZEMSZÖG*

EXTRA #1

Nem várt szerelem

*SEHUN SZEMSZÖG*

#1 Köszönet, hála, ünneplés és minden egyéb

Megfogalmazódott bennünk a tény, hogy jó dolog lenne valamilyen formában megünnepelni a blog első évfordulóját, hiszen ez az első közös szerepezésünk, ráadásul nem titok, hogy hirtelen felindulásból indult az egész történet, sok minden menet közben alakult úgy, ahogy, ennek ellenére nem számítottunk ekkora olvasói létszámra, ami határozottan melegséggel tölt el mindkettőnket. S mivel más formában nem tudjuk meghálálni nektek azt, hogy az első évadot az elejétől kezdve, vagy épp menet közben becsatlakozva, de olvastátok, és reményeink szerint a folytatást lelkesen várjátok, haha.~ 

Szóval a blog első évfordulóját négy darab egyperces formájában megírt szösszenettel ünnepelnénk meg veletek - mindketten kettőt kiválasztva írtuk meg a történeteket, melyek középpontjában egy-egy mellékpáros kapott helyet. Jó olvasást hozzá! :3

[MINDEGYIK DRABBLE A TÖRTÉNET EGY KISEBB DARABJA MÁS SZEREPLŐ SZEMSZÖGÉBŐL!]

EXTRA #1 [SeBaek: Nem várt szerelem by Sumire]

EXTRA #2 [TaeKai: Bevált javaslat by Sumire]

EXTRA #3 [BaekHan: A cél nem mindig szentesíti az eszközt by Aida]

EXTRA #4 [TaeSol: Elhallgatott információ by Aida]

Huszonkettedik fejezet

FIGYELMEZTETÉS: ERŐSZAK!!!

Megsemmisülve

ÉVADZÁRÓ

*Chen*

Könnyeim már akkor arcomat szántották, mikor a kemény padlóra esve tűrtem Luhan akaratát. A fejem hangosan koppant a parketta keményfa lécén, ezáltal a szédülés újfent hatalma alá kerített. Émelyegni kezdtem; egy tiszta gondolatom nem volt, csak kalimpáltam, hogy Luhan ne férjen a közelembe – szinte mindhiába.

Látásom elhomályosodott a szédülés miatt, a hányinger nem akart múlni, sőt fokozódott bennem minduntalan, mikor testemen különböző helyeken éreztem érintését. Ujjaival szorosan markolta meg csuklómat, majd fogta fejem fölé. Cseppnyi erőm sem volt ellene, olyan volt, mintha csak erre az alkalomra várt volna azóta, mióta Jongin elsőnek megakadályozta; mintha felkészülési időnek fogta volna fel ezt a pár évet, így megerősödve. Tehetetlennek éreztem magam, hiába mozogtam folyamatosan, mintha semmit sem használt volna ellene.

- Könyörgöm… - zokogtam fel, halkabban, mint a helyzet kívánta volna.

Minden sokkal élesebb volt; hallottam, ahogy lehúzta farmerját egyetlen szabad kezével; fájdalmasan éreztem, ahogy csípőmre nehezedett, majd felsőmet feltúrva élvezte ki bőröm puhaságát. Abban a pillanatban mindent megbántam, amit eddig tettem; nemcsak Luhannak könyörögtem, hanem mindenki másnak, hogy valaki segítsen rajtam. Reménykedtem, hogy Chanyeol akármelyik pillanatban feltűnik, majd leszakítja rólam; hogy megvigasztal és soha többé nem hagy magamra. Vágytam a segítségére, a közelségére és védelmére.

 Egy idő után azonban izmaim már képtelenek voltak ellenkezni; testem túl fáradt volt a fejfájás okozta rosszullét miatt, majd beletörődtem mindebbe. Minden okkal történik, nem igaz? Úgy éreztem, ha megérdemeltem volna, akkor már rég felbukkant volna valaki.

Magatehetetlenül viseltem el Luhan szemérmetlen tapogatását, ajkainak undorító simogatásait és kezének erőszakos szorítását. Már nem rángattam testemet alatta, felhagytam az erőlködéssel, csak halkan zokogtam, miközben elengedte kezeimet, hogy leszakítsa rólam ruháimat, majd számba gyömöszölt egy textilanyagot. Eleinte fuldokoltam a hirtelen megvont oxigéntől, így igyekeztem orromon levegőhöz jutni.

Mikor nadrágomhoz nyúlt, minden erőmet összeszedve ütöttem a levegőbe, remélve, hogy elhomályosodott látással is elegendő lendülettel csaptam felé. Arca azonban sokkal közelebb volt, mint azt hittem, így álla fájdalmas reccsenése hasított a levegőbe.

- Ribanc! – vágott pofon, amitől még az eddigieknél is intenzívebb szédülés tört rám, majd teljesen lemászva rólam ragadott meg, hogy elcipeljen a folyosóról. Forgott velem a világ, már kettőig nem láttam, de kihasználtam a helyzetet, így ott ütöttem, ahol csak tudtam – még szájtömésemet is kilöktem nyelvemmel.

Féltem tőle; eszméletlenül rettegtem Luhantól. Ez az ember sokkal erősebb volt, mint egykori barátom; sokkal erőszakosabb és durvább volt, mint amikor gyengéden simogatta arcomat vagy csókolt meg lágyan. Szívem fájdalmasan vert. Olyan volt, mintha egész bensőm üres lett volna, kongtak a mély dobbanások, amiktől beremegtem.

Nem foglalkozott semmivel; keményen dobott le a kanapéra, majd mászott rám teljesen. Ajkai azonnal betámadták érzékeny bőrömet – undorodva fordítottam fejemet a másik irányba, majd ismét karmolni és kapálózni kezdtem. Menekülni akartam; segíteni saját magamon, ha másra nem is számíthattam. Azonban Luhan, mikor egyik kezemmel ismét eltaláltam, felmordulva ütött teljes erőből arcomba.

Pár pillanatig szinte nem éreztem semmit, ám az éles fájdalomtól, mely alsó felemet érte, hangosan felsikítva koncentrálódott összes idegem a lenti kínra. Fülemhez hajolva hallottam meg kéjben fürdő hangját, mégis sokkal mélyebb volt, mint amilyen egykoron. – Megmondtam, hogy az enyém leszel, Jongdae – harapott bele finomkodás nélkül fülembe, miközben megmozdult. Feszített; soha életemben nem fájt még ennyire semmi fizikailag – mintha szét akartak volna szakítani odalent.

Kezeimmel erőtlenül taszítottam arcát, semmit sem segítve helyzetemen. Ujjai nyakam köré fonódtak, aminek következtében már nem csak alfelem égett, de tüdőm is levegőért kiáltozott. Látásom kezdett elsötétülni, mikor Luhan teljes erőbedobással kezdett bennem mozogni.

Huszonegyedik fejezet

Meglepetés

*Chanyeol*

Szó nélkül követtem Kait a nyaraló felé, meglepődtem, hogy volt nála kulcs, nekem eszembe nem jutott volna hirtelen, hogy azt is hozzam magammal, mert bezártuk az ajtót.

- Az ott kell - mutatott a konyhapult felé, ahol egy fonott kosár árválkodott, melybe már össze voltak szedve az alapanyagok. – Azon kívül még víz és olaj kell, azt majd viszem én - csak egy határozott bólintással válaszoltam, és már nyúltam is a cuccok után, mire rám vigyorgott és a kezébe is kapott egy kancsót, hogy megtöltse vízzel.

- Jó lett a kaja... Jobb, mint azt vártam volna tőletek – próbáltam cukkolni kicsit, mikor visszaindultunk a partra, és szerencsére vette a lapot.

- Kételkedtél a tudásomban... Pedig egy michelin csillagos szakács veszett el bennem – lökte meg a vállam vigyorogva.

Mikor visszaértünk a partra Hansol már az összegyűjtött tüzelőt pakolászta rendezett kupacba, így arról már le volt a gond, csak neki kellett állni a főzésnek. Reméltem, hogy ez is sikerül majd nekik minimum annyira jól, mint a nyárs.

Nem igazán akartam kihúzni magam a társaságból, így hát ott maradtam a bogrács mellett, és be-besegítettem, amikor kellett, de leginkább csak élveztem a kellemes, baráti légkört és a semmitmondó, mégsem unalmas beszélgetéseket.

Huszadik fejezet

Baekhyun vs Chanyeol 2-1

*Chanyeol*

     Pár pillanatnyi csend állt be köztünk, vártam, hátha reagál valamelyikük valamit, de semmi, csak Baek kezdett el valamit motyogni az orra alatt érthetetlenül.

     - Óhajtasz még valamit, Byun? - válasz helyett viszont csak karon ragadta azt a senkiházit, és a lépcsőn felbotladozva indultak el a bejárat felé. A keskeny, zárt előtér visszhangozva verte vissza trappoló lépteiket, szinte úgy menekültek, mint akiket üldöznek; meglepett Baek részéről ez a reakció, azt gondoltam volna, erényesebben száll szembe velem. Az ajtó előtt hirtelen megtorpantak egy röpke pillanatra, a fogas mellett, a falon függő egész alakos tükörből rendesen láttam, ahogy a idegességében meggyűlik a baja Baekhyunnak a bejárati ajtóval.

     - Ennyire könnyen hagyod magad? - hallottam még Luhan felháborodott hangját, mielőtt becsukódott mögöttük az ajtó.

     Pár pillanatig csak egy helyben állva meredtem utánuk, kellett egy kis idő, mire össze tudtam szedni magam; mire le tudtam higgadni. Amint ez sikerült, azonnal elindultam Jongdae után. A többiek továbbra is csak csendben ültek, nem kérdeztek semmit, de ez talán pont így volt jó.

  A szobánkba belépve kicsit elbizonytalanodtam. Mit kellene tennem? Csak üljek le mellé vagy öleljem is át? Vajon mit szólna hozzá? Egyáltalán az éjszaka történtek feljogosítanak arra, hogy átöleljem? Végül csak leülve mellé átkaroltam a vállát, hogy érezze, mellette állok, de nem képzelek többet a kapcsolatunkba a kelleténél. Nem akartam én megtörni a csendet, így csak vártam. Úgy voltam vele, hogy ha mondani akar valamit, akkor megteszi, ha nem, akkor nem.

Tizenkilencedik fejezet

Hívatlan vendég

*Chen*

     Reggel meglehetősen kipihenten nyitogattam a szemeimet, ami elég meglepő volt az esti alakításom után. Nem is keveset ittam, ráadásul utána még a fejemet is szétbőgtem - ami a világon az egyik legszánalmasabb dolog volt részemről. Reméltem, Yeol nem hiszi majd azt, hogy csak azért, mert Lutól nem tudtam megvédeni magam, akkor egy elesett kis faszfej vagyok. Már elmúlt jó pár év, sokkal jobban tudok magamra vigyázni, mint anno.

     Alapból furcsálltam, hogy annyi aggodalommal kísérte végig a történetemet, s utána még ígéretet is tett... Egy fogadalmat, amiben szeretnék bízni. 

     Kétes érzelmek tomboltak bennem. Szerettem volna, ha Chanyeol tudomásul venné, hogy nem egy ötéves gyerek vagyok, akit egy fenevadtól meg kell védenie, mégis akartam, hogy mellettem legyen, s mikor baj van, a segítségemre siessen. A saját gondolkodásomat cáfolja mindaz, amit érzek. 

     Jól esett, hogy Yeol izmos karja átkarolt, s úgy szorított magához; hogy éreztem testének hőjét a hátamon; leheletének súlyát a hajamon. Szívem gyorsabb ütemre váltott, mikor elképzeltem kisimult arcát, amint próbálta kipihenni az este folyamán történteket. Nem értettem saját magamat, s csak reménykedtem benne, hogy nem kell ezek után már semmit sem megmagyaráznom. Sem neki, sem másnak, sem magamnak. Nem akartam, hogy megszűnjön ez a pillanat, és Chanyeol ismét valami kérdéssel rukkoljon elő. 

     Csak érezni akartam a megnyugtató közelségét, szavak nélkül. Míg nem beszélt, nem kellett attól tartanom, hogy valami kínos dologba folyik bele, s olyat kérdez, amire nem tudnék egyenes választ adni. Nem akartam hazudni neki; szerettem volna, ha tényleg közeli baráti kapcsolat alakulna ki közöttünk.

     Erős kezét felemeltem magamról, s ahelyett, hogy kibújtam volna az ágyból, inkább bőrének simaságát, s az alatta húzódó ereket figyeltem.