EXTRA #3

A cél nem mindig szentesíti az eszközt

*BAEKHYUN SZEMSZÖG*

- Te mit gondolsz róluk? – pillantott rám itala felett. Tekintetében érdekes fény csillant, amit nem tudtam, hogy is értelmezzek, végül a féltékenység szülte dühnek tudtam be.

Hirtelenjében nem igen tudtam mit válaszoljak a kérdésére, annyi minden kavargott bennem. Chanyeol szereti Jongdae-t, még ha az a mitugrász meg sem érdemli. Nem tudtam, hogy az bánt jobban, hogy nem szeret engem viszont szerelemmel, vagy az, hogy egy olyan ember iránt táplál gyengéd érzelmeket, aki soha nem fogja oly’ mértékben szeretni, mint én.

- Nem illenek össze – nyögtem ki nagy nehezen egy vérszegény választ kérdésére.

- Na látod! – könyökölt az asztalra. – Segíts nekem, és akkor a colos a tiéd lehet. Benne vagy?

Ajkaimat harapdálva emeltem el kísértetiesen fénylő íriszeiről tekintetem, ujjammal a poharam tetején köröztem.
Elvesztem, az eszem azt mondta, ne tegyek keresztbe Yeolnak most, hogy már talán sínen vannak és évekig tartó epekedés után immáron elérhető közelségbe került számára az az ember, akire vágyik. A szívem viszont minduntalan azt mantrázta, hogy egyezzek bele Luhan javaslatába, hogy segítsek neki visszaszerezni a szerelmét, hogy utána a barátom újra csak az enyém lehessen.

Pro- és kontraérvek netovábbja kergették egymást a fejemben. Arra vágytam, hogy Chanyeol csak az enyém legyen, hogy ő is csak rám vágyjon, ahogy én rá. Azt akartam, hogy velem feküdjön és kelljen, hogy engem akarjon. De mindemellett azt is szerettem volna, hogy boldog legyen; hogy valóra váltsa a Chennel megálmodott közös jövőjét.

Két kezem közé fogtam fejem, akarva akaratlan rémlett fel elmémben az emlék, mi savként marta a szívem. Beszélni akartam Channal, mikor hívatlanul beléptem a szobájukban, nem számítottam arra, ami akkor fogadott. Ahogy meztelenül ott ült az ágy szélén, teljesen merev állapotban, elvesztettem a józan eszem. Egyedül az lebegett a szemem előtt, hogy most végre megízlelhetem őt, s talán ráébred arra, hogy mellettem is megtalálhatja azt, amire vágyik.  Életem legnagyobb s legfájóbb pofonja volt, mikor Chen nevével az száján élvezett ajkaim közé. Düh, csalódottság, fájdalom, gyűlölet lepte el szívem. Sosem hittem volna azelőtt, hogy egyszer haragból emelek kezet gyerekkori barátomra, akkor mégis megtettem, esetlenül kompenzálva az érzéseim. Szánnivalóan szerencsétlennek éreztem magam, és soha többé nem szerettem volna látni őket.

Sűrűn pislogva nyeltem le a szememből kicsordulni vágyó könnycseppeket és néztem újra Luhan szemébe. Láttam rajta az elhatározást, így elsőre elhittem szavait, hogy csak vissza kívánja szerezni rég elvesztett kedvesét.

- Benne vagyok – motyogtam magam elé bizonytalan szavaim. Szemei vadul megvillantak, más szituációban talán még rémisztőnek is találtam volna.

Igyekeztem csak arra koncentrálni, hogy bár barátom eleinte valószínű szenvedni fog szerelme elvesztése okán, én ott leszek majd mellette. Támogatom, törődök vele, rádöbbentve őt ezzel arra, hogy én magam vagyok az, akire szüksége van társként. Mindig is ott álltam mellette, mikor szüksége volt rám, jóban-rosszban egyaránt.

Apró mosoly kúszott ajkaimra, ahogy elképzeltem, miként rájön arra, hogy a számára tökéletes ember mindvégig ott volt mellette, csak nem vette észre. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy sűrű bocsánatkérések közepette ölel majd magához, s hinti tele arcom apró szerelmes puszikkal. Ragyogó tekintetében saját magam látom majd tükröződni, s éjszakákon át falhatom majd vastag ajkait.