Második fejezet

Hívatlan vendég

*Chen*

     Lassan már négy nap is eltelt azóta, hogy akármelyik barátommal találkoztam volna. Az utolsó alkalommal eldöntöttem, hogy nem teszem ki a lábamat a lakásomból, így esélye sincs egyik baromnak sem arra, hogy leszólítson, és zaklasson a faszságaival. 

     A nap fényesen sütött be az ablakon, amitől kissé megvakultan tapogattam elő a mobilomat a párnám alól. Még csak tizenegy óra volt. Visszadőlve kezdtem gondolkozni, hogy vajon ma mi a jó istent kezdjek magammal. Az elmúlt napokban már végignyálaztam az összes filmet, ami normálisnak tűnt. Még netről is letöltöttem vagy nyolc különböző horrort, de egyik sem volt valami művészi alkotás. Az olvasást a lehető leggyorsabban kizártam, hisz olyankor mindig elkalandozik a figyelmem, na meg nem épp szívlelem, ha laptopon kell olvasnom. A könyveim természetesen a szülői fészekben maradtak, így azokra sem tudtam hagyatkozni. 

     Egy fájdalmas sóhaj közepette rugaszkodtam el a párnámtól, s loboncomba túrva néztem körül. Fogalmam sincs, mit kerestem, ez olyan napi berögződés volt. Mindig körbevezettem tekintetemet a szobán, hátha találok valami érdekeset; valami újat és nem oda illőt.

     Lassan botorkáltam ki a szobámból a kis lyuknyi házamba. Már nagyon régóta ráfért volna egy alapos takarítás. Ráadásul én sem fürödtem vagy három napja. Így a napi tervemet már meg is alkottam. Elsőnek gyorsan lezuhanyzok, majd rendet rakok a lakásban. Az is lehet, hogy rendelek majd valami harapnivalót, szerintem már semmi ehető nincs a frigiderben. 

     Chanyeol azóta nem keresett, bár aznap este a telefonom húsz nem fogadott hívásra próbálta felhívni a figyelmemet, kevés sikerrel. Javarészt Baek hívott, de még őt sem voltam hajlandó visszahívni. Mivel azóta egyik sem keresett telefonon, még SMS-t sem küldött semelyik, így hanyagoltam a témát, és bár rosszul esett, hogy ilyen hamar elfelejtettek, valahogy mégis megnyugtató volt a mély csend, ami körülölelt. Nem voltak balhék, sem röhögcsélések, egyszerűen csak szabadjára tudtam engedni nehéz súlyú gondolataimat.

*Chanyeol*

     Ahogy elkezdődött a hét, a lustálkodásból kizökkenve álltak vissza a reggeleim a megszokott rendjükbe. Fél ötkor keltem, majd a közeli parkban másfél órát futottam. Egy héten általában öt alkalommal mentem el futni. Szerettem, mert egyrészt egy kis mozgás sosem árt az embernek, másrészt így kiszellőztethettem a fejem, és átgondolhattam az aznapi teendőimet. Ez volt a negyedik nap a diplomaosztó óta. Jongdae-ról azóta sem hallottam semmit, ami egyre jobban aggasztott. Frusztrált és feszült lettem tőle, ami már két nap elteltével visszatükröződött a viselkedésemen, így a családomnak is szemet szúrt, hogy valami bajom van.
     - Channie - ült le mellém nővérem a kanapéra, mikor egy aránylag értelmes sorozatot néztem. Csak hümmögtem egyet, annak jeléül, hogy figyelek rá, ám tekintetem továbbra is a TV-n tartottam.
     - Látjuk, hogy valami nagyon bánt. Nem szeretnél beszélni róla? - De, az minden vágyam, komolyan. - Hátha tudok segíteni, na. Nincs ez így rendjén, hogy ennyire lógatod az orrod, semmi sem ér meg ennyi bánatot. - Ez volt az a pont, ahol szó nélkül felpattantam mellőle, és a szobámba viharzottam.
     Tudom, hogy nem megoldás az állandó bezárkózás, de ő ezt nem értené meg. Jongdae más, Ő nem csak egy átlagos srác, nem egy a sok közül, Ő különleges. S-sőt én nem is vagyok igazából szomorú, Ő a szomorú és letört, én pedig csak aggódom érte. Ami amúgy teljesen normális reakció részemről, hisz barátok vagyunk, és a barátok aggódnak egymásért. Azt hiszem... Aish, ebbe még az én fejem is belefájdul. A telefonom után nyúltam - nem foglalkozva azzal, hogy még javában reggel van -, felhívtam Baeket.
     - Mi történt, hogy már ilyen korán reggel engem hiányolsz? - nyöszörögte bele álmosan a készülékbe.
     - Neked sikerült elérned a napokban Jongdae-t? - tértem rögtön a lényegre, hisz tudom, hogy amint lerakja a telefont, vissza is alszik. Akkor meg minek húzzam az időt?
     - Ah, nem is értem, miért is számítottam másra. Amúgy nem, nem adott semmi életjelet magáról. - Itt telt be nálam az a bizonyos pohár.
     - Akkor átmegyek hozzá! - jelentettem ki határozottan.
     - Chan, nem hiszem, hogy ez... - nem vártam meg, amíg befejezte volna mondatát. Rányomtam a telefont, nem érdekelt a méltatlankodása.
     Elég gyorsan sikerült összekapnom magam, és nemsokkal tizenegy után már az ajtaja előtt álltam, torkomban dobogó szívvel.


*Chen*

     Már félmeztelenül álltam a fürdőszobában, mikor a csengő éles hangja csapta meg fülemet. Kikerekedett szemekkel meredtem magam elé, miközben minimálisan előrehajolva álltam meg a levegőben kezemmel, amiben nadrágom anyagát fogtam. Képzelődnék? Három hatalmas pislogás után visszahúztam magamra melegítőmet, majd a szennyestartóból kihalásztam egy tisztábbnak nevezhető trikót. Kifele menet magamra húztam a felsőt, majd a fogasnál lévő tükörben szemügyre vettem magam. Egy hatezer éves zombi is szexuálisabban néz ki, mint én! 

     Gúnyosan a tükörképemre mosolyogtam, majd az ajtó elé állva kilestem az apró kis lyukon, hogy kiderítsem, mégis kinek örvendhetek. Eszméletlen boldogsággal töltött el a tudat, hogy a küszöbömön egy olyan személy állt, akit érdekelte a hogylétem. Persze az is lehet, hogy csak valamelyik szomszéd heccből becsöngetett. Kis szarzsákok!

     Meglepetésemre a kis lyukon kilesve Chan búskomor fejét pillantottam meg. Az ajtótól ellépve döntöttem neki a falnak hátamat, és vártam, hátha elmegy. Az előző örömöm fénysebességgel párolgott el belőlem, pedig csak az egyik barátom állt az ajtóban.

     - Nyisd ki az ajtót, Jongdae! Ne szórakozz már! - ütlegelte ököllel a bejárati ajtót, mely hangos puffanások közepette rezzent meg minden érintéstől a keretében. Eszem ágában sincs! Felkaptam a vizet, hiszen soha senki nem szólított a valódi nevemen azóta... Már évek óta senki... Az emlékek fénysebességgel lepték el az agyamat. Minden fájdalmas részletet magával hozott. Szívem hevesebben kezdett verni egyáltalán nem kellemes érzéssel megfűszerezve. Már a könnyek is készen álltak arra, hogy végigfolyjanak arcomon. Ezek az emlékek szívembe markolóan kegyetlenek és borzalmasak voltak, soha senkinek nem kívántam volna őket... 

     Ismét a csengő fülsüketítő hangja, majd dörömbölések az ajtón. Lassan nyúltam a zárhoz, melyet egy könnyed mozdulattal akasztottam ki helyéről, ám az ajtó kinyitását még halasztottam. Nem akartam húzni az idegeit, egyszerűen csak tényleg nem akartam, hogy lásson. Érzéseim teljesen kiültek arcomra, amit jelenleg még én magam is tisztán éreztem magamon. Na meg persze még le sem zuhanyoztam! Mocskos vagyok és bűzölgök! Miért nem zuhanyzás után jött? Ezzel a gondolattal némileg sikerült agyamat egy másik irányba fordítani, így érzéseimet is elfedtem, arcvonásaimat kisimítottam. A kilincshez nyúltam, majd kinyitottam vendégem előtt a bejárati ajtót.

     - Mit akarsz, Channie? - kérdeztem tőle közömbös hangot megütve, miközben az ajtófélfának dőltem. Egyenesen szemébe néztem, így minden egyes arcvonását láttam. Mikor ajtót nyitottam, a meglepetés ült ki arcára, majd lassan ennek helyét átvette az aggodalom és a sajnálat. Felhúztam egyik szemöldökömet, s magam előtt összefontam karomat, hogy érzékeltessem vele, nem érek rá.
       Persze ez kamu...

*Chanyeol*

     Rideg kérdése elbizonytalanított. Lehet, tényleg nem volt olyan jó ötlet idejönnöm. Végignézve alakján be kellett látnom, hogy Kai nem túlzott, tényleg nagyon ramatyul nézett ki. Arca beesett és sápadt volt, alakja kissé összeesett. A szemmel láthatóan koszos trikó, amit viselt, tiszta rálátást biztosított kulcscsontjaira, amelyeknek mindig is szépen kirajzolódó ívük volt, most viszont szinte fájdalmasan feszült a csont a bőrnek.
     - Beengednél? - néztem hirtelen rideg tekintetébe, s válaszát meg sem várva, önállósítva magam toltam el az útból, hogy végre szemügyre vehessem azt a helyet, ahol lakott. Már régóta érdekelt, hogy vajon milyen helyen élt, hogy néz ki a szobája, de sosem hívott még meg magához senkit. Nekem pedig ezidáig nem volt indokom eljönni hozzá.
     Ahogy beléptem, egy kicsi és zsúfolt helységben találtam magam, ami nem koszos volt, hanem határozottan mocskos, így le sem vettem a cipőmet. Volt egy konyhának csúfolt rész a káoszban, de ott is csak egy csap, egy sütő, egy hűtő és egyetlen egy, elárvult konyhapult helyezkedett el. Aligha lehetett annak nevezni, hiszen csak egy részlet volt meg belőle. Körülbelül két lépéssel arrébb egy eléggé megviselt kanapé kapott helyet, előtte egy rozoga kávézóasztallal, melyen egy laptop volt, mellette pár koszos műanyagtányérral. Sehol egy virág, vagy egy szőnyeg, képek is csak alig egy-kettő. Személytelen, rideg és koszos volt az egész.
     - Hogy lehet ilyen mocsokban élni? - szaladt ki számon a kérdés. Nem akartam ezt feltenni neki, csak kikívánkozott, nem állt szándékomban megbántani, vagy bármi ilyesmi. Megszeppenten vártam a reakcióját, rá nézni sem mertem, inkább az egyik sarokban észrevett pókot szuggeráltam, ami épp a parkettától szaladt fel egészen a plafonig.


*Chen*

     Miután összeszedte magát, és rendezte arcvonásait, engedélyt kért, hogy lakásomba léphessen. Nem akartam beengedni, már most elegem volt belőle, pedig alig öt perce érkezett. Már a nevemmel kihúzta a gyufát, de mikor még arrébb is lökött, hogy bemehessen lakásomba... Tényleg azt hittem felrobbanok a dühtől. Mégis mi a faszt képzel ez magáról? Szerinte viccből nem hívok meg magamhoz senkit? Vagy kivételes személynek érzi magát?!

     Ráadásul három napig egyik sem keresett, még Taeyong sem, pedig Ő állt hozzám talán a legközelebb. Bár lehet csak azért gondolom így, mert nem egyszer gondoltam túl a barátságunkon. Persze csak addig, míg kéjes arcát nem láttam kielégülni magam előtt. A szex után már marhára nem érdekelt volna a gyerek. De már mióta kiszúrtam Hansol mellett, mikor elhozta bemutatni nekünk... Eldöntöttem, hogy így vagy úgy, de az enyém lesz. Egy év telt el a megismerkedésünk óta, de ő semmit sem változott. Ugyanolyanok voltak az arcvonásai; mélybarna szemei, melyekkel az ember lelkébe látott; állának férfias vonala, mely karakteressé tette arcát, s szájának kacér íve, mely csak úgy vonzotta az ember tekintetét. Mindemellett a srác nem volt tehetségtelen a táncban sem. Meglehetősen csendes srác volt, nem beszélt csak akkor, ha muszáj volt. Ebből kifolyólag érzéseinek kifejezőeszközeként használta a tánc minden formáját. Ha zenét hallott, magától értetődően adta át magát neki, így engem őrületbe kergetve kecses és energikus mozgásával. Tudat alatt kellette magát nekem, és voltak alkalmak, mikor már alig bírtam tartani magam. De az a gyerek folyamatban Hansol nyakán lóg, egy fél pillanatra sincs egyedül. A barátja előtt meg még sem eshetek neki...

     Míg gondolataim elárasztották agyamat, addig Yeol már a lakásomat fixírozta. Ahogy a falnak dőlve néztem őt, néha láttam a kikerekedett szeme mellett fintorra húzott orrát. Ha nem tetszik, ne nézd, baszd meg! Alapból ő lógott be mellettem, én nem akartam részesíteni ebben a látványban. Összeszűkült szemekkel méregettem, mikor közölte velem, hogy mocsokban élek. Mondjuk nem a legnagyobb rendetlenségben kellett volna jönnie! De akkor is... Legszívesebben arcon mostam volna, amiért beállított hozzám váratlanul, majd az otthonomat fikázta. Tény, hogy nem volt a legnagyobb rend, de ő csak egy vendég. Egy szaros, illetlen vendég. Viselkednie kéne, és nem bepöccentenie a házigazdát. 

     Már napok óta nem érintkeztem emberrel, így a méreg hirtelen áradt szét bennem. Nagyon váratlanul ért, és így nem bírtam nyugalmi állapotba helyezni haragtól fröcsögő gondolataimat. Zavartatás nélkül álldogált a kanapém mellett, míg én próbáltam nagy levegőket venni, hogy némileg lenyugodjak.

     - Mit akarsz, Chan? - kérdeztem meg ismét egy kis éllel a hangomban. Nem rejtegettem, hogy bántott az, amit mondott, és hogy csöppet sem kívánatos személy a lakásomban. Egyből felém kapta tekintetét, és zavartan kezdett pislogni. Most ha benyögi nekem, hogy semmit, itt helyben agyon verem! A semmiért csak nem keresett fel... Ennyire hülye még ő sem lehet!


*Chanyeol*

     Dermedten álltam egy helyben, szinte féltem a reakciójától. Én tényleg nem akartam megbántai! Ezt jól megcsináltad magadnak, te barom! A pók, amivel oly' elmélyülten szemeztem, hirtelen cserbenhagyott, és mintha megérezte volna a vita közeledtét, besurrant a plafon egyik repedésébe. Ekkor újra a kanapéra vezettem a tekintetem. Egész kényelmesnek tűnt, sötétbarna, anyagában mintás huzattal rendelkező, régifajta kanapé volt. Így elnézve túl rövid ahhoz, hogy személyem alhasson rajta, de talán Jongdae-nek pont jó volt a mérete. Még két ajtót láttam; az egyik biztos, hogy egy fürdőbe vezetett, a másik pedig talán a hálójába.
     - Mit akarsz, Chan? - sértett hanghordozása zúzta ketté a közénk beállt feszült csendet. Annyira el voltam kalandozva, hogy hirtelen az sem jutott el az agyamig, hogy mit kérdezett, csak ijedtemben hátrakaptam a fejem, hogy ránézhessek. Szemei villámokat szórtak, tudtam, hogy meg kellett volna szólalnom, de csak nagyokat pislogtam. Hiába nyitottam szóra a számat, egy hang sem jött ki rajta. Hápogásomat látva egyre mérgesebb kezdett lenni.
     - Ehm... A... Ühm. - Na jó, ez elsőre nem jött össze. - A-azért j-jöttem - na most meg dadogok, csodás -, mert a srácokkal közös nyaralást szervezünk a-a nyaralómba, és téged is el akartunk hívni, de senki sem ért el, így gondoltam személyesen kereslek meg, és kérdezem meg, hogy jönnél-e - hadartam el mindezt egy szuszra.
     Remegett minden tagon, mégis izgatottan vártam válaszát, hátha neki is tetszeni fog az ötlet. De nem mondott semmit. Szinte gyanakvóan méregetett, még mindig az ajtónál állva.
     - Biztos, jó móka lesz, már mindenki beleegyezett... Egy hét a tengerparton... Ingyen szállás - igyekeztem meggyőzni, még egy biztató mosolyt is küldtem felé, bár az szerintem inkább csak grimasz lett.
     Szinte kézzel tapintható volt köztünk a feszültség, még levegőt is alig mertem venni. Mikor ellökte magát a faltól, az ütő is megállt bennem, komolyan azt hittem, hogy meg fog verni. Bár az érdekes lett volna, hisz vagy egy fejjel alacsonyabb nálam.
     Lassú, kimért léptekkel haladt felém, tekintetét végig az enyémbe mélyesztve, azt sem tudtam, mit gondoljak. Most mégis mire készül? Még öt lépés, még négy, még három, egyre közelebb és közelebb jött hozzám. Közvetlenül előttem állt meg, csak fél méter távolságot hagyva testünk között.
     Ez így nem lesz jó. Ez így rohadtul nem lesz jó! Szólalt meg bennem a vészjelző, hisz sosem volt még ennyire közel hozzám, bármennyire is vágytam már rá. Vagy is hát de, amikor ittas állapotomban támogatott be a lakásba, de arra sajnálatos módon nem emlékszem. De most magamnál vagyok, és egyre nehezebb így visszafognom magam. Az istenért is azért mégis csak pasiból vagyok, és így, hogy itt áll előttem, és szinte érzem teste melegét, hát rohadtul rávetném magam. Ahogy felpislogott rám, tekintete zavaros, semmit sem tudtam kivenni belőle. Vajon mire gondolhat most? Hiába érzem ilyen közelről, hogy nincs épp ibolya illata, valahogy nála még ez sem zavar, legszívesebben magamhoz húznám egy ölelésre, de ezt nem tehetem.
     A létező legkomolyabb énemet elővéve álltam előtte, s tetetett nyugalommal és határozottsággal vártam, mit fog lépni.


*Chen*

     Az idióta persze csak hebegni-habogni tudott, egy értelmes mondat nem hagyta el eleinte száját. Majd olyan hirtelen és gyorsan zúdította rám a felkeresésének lényegét, hogy szerintem még egy perc is eltelt abban, ahogy próbáltam megfejteni kódolt monológját.
     Végül minden egyes szót sikerült a helyére pakolásznom, hogy egy értelmes szöveget sikerüljön feldolgoznom. De valahogy sikerült leakadnom egy idegesítő momentumnál. Biztos vagyok benne, hogy öntudatlanul csúszott ki így a száján, de nem véletlenül voltam az ő közelében kevesebbet, mint a többiekében. Mi az, hogy "nyaralóm"?! Most komolyan átjött, és a saját nyaralójába akar elhívni? A szülei máshogy már nem tudják megfizetni az elkényeztetett seggét? Egyből egy egész nyaraló?! 
      Még nagyban háborogtam magamban, mikor Chan érveket hozott fel az elutazás mellett. Még ha mennék is... Ugyan ki járna el helyettem dolgozni? Nekem nem fizeti senki a mocskos házamat, mint egyeseknek! Végül ellöktem magam a faltól, és határozott, lassú léptekkel közelítettem felé. Nem akartam, hogy bármit is ki tudjon olvasni a szememből, így arcvonásaimat nyugalmi állapotban hagyva sétáltam felé. Nem ismerjük egymást olyan közelről, hogy ennyiből mindent kilásson belőlem. Eleinte az volt a tervem, hogy felképelem, de miután odaértem... Chan szemei megcsillantak, amit nem tudtam hova rakni. Végül körülbelül fél méterrel előtte vetettem gyökeret a padlóba, és így néztem fel szemeibe. Most fél tőlem? Megijedt? Komolyan ennyire szemétnek néz? Még ha szarul is esett a feltételezése... Jogos volt.
     Ismét sikerült felhúznom magam. Na, most nem Chan tehetett róla. Sokkal inkább rágtam be magamra, de nem akartam, hogy akárki is közel érezze magát hozzám. Fejemet megrázva léptem el előle, s kikerülve őt ültem le a kanapéra. Most sem volt sokkal kényelmesebb, mint általánosságban, de nem érdekelt. Yeol megfordult, ám nem szólt semmit. Gondolom még mindig a kérdésére várta a köcsög válaszát. Fújtattam egyet feszültségemben.
     - Hol lenne az a nyaraló? - kérdeztem meg végül tőle. Csak nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget. Biztos vagyok benne, hogy nem egy egycsillagos kis putri áll rendelkezésére. Majd felhívom a főnökömet, és lesz, ami lesz. Maximum keres nekem másik állást Yeol - néztem rá egy gúnyos mosollyal.


*Chanyeol*

     Egy szót sem szólt, csak kicsit megrázta a fejét, mintha ki akarna kergetni belőle egy gondolatot, majd kikerült, és leült a kanapéra. Most meg mi van? Értetlenül fordultam utána, még mindig a válaszára várva. Fújtatott egy nagyot, mint egy dühös macska, majd szóra nyitotta azokat a gyönyörű ajkait. Megkérdezte, hogy mégis hol lenne a nyaraló. Na hát nem erre számítottam, de oké.
     - Hawaii-n, ötszáz méterre a parttól, de saját medencével is rendelkezik. Két emeletes, három hálóval, így kényelmesen elférnénk. - Egyre jobban izgultam avégett, hogy mit fog mondani. Esetlenül totyogtam egyik lábamról a másikra állva, kezeimet mélyen a nadrágom zsebébe süllyesztve. Le kellene ülnöm mellé? De lehet, hogy zokon venné, hisz nem adott engedélyt rá. Inkább továbbra is egy helyben álltam, de már kezdtem félni, hogy annyit totyorgok, kitaposom a parkettát. Rám sem nézett, előre dőlt, karjával feszes combjain támaszkodott meg, s eltűnődve meredt maga elé. Óvatosan léptem felé egyet, de nem vette észre.
     - Na, jössz te is? - kérdeztem rá bizonytalanul, de mintha meg sem hallotta volna.
Mégis min gondolkodott el ennyire? Talán valami baja van? Vagy csak nem akar jönni, és most épp kifogást keres magában?
     - Jongdae? - szólítottam meg újra, de nem sikerült semmilyen életjelet kicsikarnom belőle. Furcsa érzés volt ilyen hangsúllyal kiejteni ismét  a nevét.
     Még egy lépést tettem felé, így már teljesen mellette álltam. Mit kellene tennem? Agyam egyre jobban zakatolt, szívem a torkomban dobogott.
     Jobb ötlet híján vállára helyeztem kezem, határozottan megszorítottam egy picit, s úgy tettem fel neki újra a kérdésem.
     - Akkor jössz te is? - olyan hirtelen kapta felém az arcát, hogy még én is meglepődtem. Sötét szemein egy pillanatra mintha a félelem és talán a fájdalom keverékét láttam volna átsuhanni, de utána újra hűvössé és idegessé vált tekintete.
     Hosszú percekig megint csak némán meredtünk egymásra, majd egy határozott mozdulattal lerázta magáról vállán pihenő kezemet. Nem mondom, hogy eme tette nem fájt, de nem szenteltem neki különösebb figyelmet. Megköszörülte a torkát, majd kissé kihúzta magát ültében, én pedig csak csendben vártam.