Harmadik fejezet

Sehun

*Chen*

     Válaszán egy kicsit lesokkoltam. Hawaii? Ha akarnék menni se tudnék... Mégis miből állnám a repülőjegyet? Na meg a másik, nyaralni mennénk. Honnan lesz nekem annyi pénzem, hogy kikapcsolódjak a nyárra? A munkahelyemen szerzett összeg épphogy arra elég volt, hogy az egyetemet és a lakbért álljam. Nem hiszem, hogy egy jegy megvétele után maradna még annyi, hogy ki is tudjak mozdulni abból a házból. Oké, ott a tengerpart meg a medence... Szarok rá! Hogy mennék bulizni? 

     Egy kényelmesebb pózt felvéve tűnődtem el a dolgokon. El sem jutott a tudatomig, hogy Chanyeol még magyarázott. Az anyagiak után egy halvány mondatfoszlány szaladt végig az agyamon a régmúltból. Miért pont Hawaii? Pedig már olyan egyszerűen kimondtam volna a választ, amire Yeol várt. 

     Gondolataim teljesen más irányba kezdtek szaladni, mikor egy érintés rángatott vissza a jelenbe. Hirtelen kaptam fel a fejemet, elsőnek azt se tudtam kit látok, mire leesett, hogy még mindig Chanyeol volt nálam. Meglepettség tükröződött az arcán, majd átvette a helyét az értetlenség és a zavartság. Próbáltam kiolvasni belőle, hogy mégis mit gondolhatott, de nem jártam sikerrel. Egy határozott mozdulattal löktem le vállamról a kezét, és ismét a velem szemben elhelyezkedő TV felé tekintettem.

     Fogalmam sincs, miért hoztam magammal ezt a tárgyat. Hasznát sem veszem. Filmet mindig gépen nézek, sőt, ha DVD-t akarok nézni, akkor is a laptopom elé vetem le magam. Ez a szar csak foglalja a helyet - néztem körbe a lakásban. Alig volt hely a TV mögött, maximum két méter, ami arra volt elég, hogy megközelítsem a szobámat. Soha nem foglalkoztam azzal, hogy kicsi a lakás, de most hirtelenjében mindent túl szűknek tartottam. A kanapét - amin jelenleg ültem -, amit ha alvásra használok, akkor két napig fájt a gerincem. A konyhának kialakított rész, amiben csupán csak egy konyhabútor volt, erre tömörítettem rá az összes fűszeresdobozt és a kávéfőzőt. Mikróm soha nem volt, nem is kellett, mindig a gázon melegítettem fel az ételt, és mivel egyedül éltem, így nem kellet sok adagnyi kaját főznöm. Egy apró frigider kapott helyet a pult mellet, ami jelenleg üresen tátongott. Az étkezőasztalnál csupán egy szék merengett magányosan, amit kissé rozoga állapotában szerintem egyszer sem használtam ittlétem óta. 

     Még a fürdő is kicsinek bizonyult, pedig több hely volt ott, mint a hálóban. Amíg ott az ágy elfoglalta a szoba háromnegyedét, addig a fürdőben kényelmesen elfért akár három ember is. Mindig csodálkoztam, hogy ekkorka lyukba miért kapott helyet ilyen nagy fürdőszoba, de soha nem bántam.

     Ijedtemben a kanapé mellé kaptam tekintetemet. Chanyeol megmozdult mellettem, és a hirtelen helyzetváltozástól még a szívem is ki akart ugrani a helyéről. Kérdőn néztem rá, bár tudtam, hogy még mindig a válaszomat várja. Őszintén szólva, gőzöm sincs, hogy mit mondhatott még azóta, így kicsi bűntudat bugyborékolt fel bennem. Nem lehetek ekkora bunkó...!

     - Ehm... Nem tudom, Chan. - kezdtem lassan mondatomat. Nem akartam olyat mondani, ami elárulta volna azt, hogy nem figyeltem a mondandójára. - Nem hiszem, hogy megengedhetem magamnak. - kezemmel körbemutattam a lakáson. Remélem feldolgozza, és nem kell kimondjam. Így is elég kényelmetlenül érzem magam. Az ő családja gazdag, biztos furcsállja a helyzetemet. Lehet, le is néz miatta. 

Tekintetemet elkaptam róla, és inkább felálltam a kanapéról, majd a kávéfőzőhöz indultam. Ha már zuhanyozni nem tudok, akkor legalább a koffein keltsen fel.

*Chanyeol*

     Tétova válasza után megszólalni sem hagyott, rögtön felpattant ültéből, és a konyhának kialakított rész felé rohant. Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak, majd mikor elkezdett a kávéfőzőjével babrálni, elindultam utána. Az étkezőasztalnál lefékezve figyeltem, ahogy serényen munkálkodik. Csodáltam, hogy mindennek megtalálta a helyét azon a zsebkendőnyi helyen. Én bezzeg ha valamilyen oknál fogva beszabadultam a konyhába, garantáltan fellöktem valamit, és minimum egy poharat összetörtem.
     Hirtelen teljesen más szemmel néztem az egész lakást. Ha ki lenne takarítva, és pár bútort áthelyeznénk, egész pofás kis zugot lehetne kialakítani belőle. Az egyetem kezdetekor nekem is nagy vágyam volt egy saját lakás, egy kis lyuk, ami csak az enyém, de a szüleim erről hallani sem akartak. Úgy voltak vele, hogy mivel mindössze fél órányi autóútra volt az otthonunk az egyetemtől, így semmi értelme külön költöznöm, nekem pedig ebbe nem volt beleszólásom, ők döntöttek.Valamilyen szinten mindig is csodáltam Jongdae-t azért, mert képes volt egyedül megállni a saját lábán.
    Mikor végre abbahagyta a motoszkálást, és a pultnak támaszkodott idejét láttam végre megszólalni.
     - Kérlek, ne vedd zokon - vettem nagy levegőt, és kezdtem bele -, de mivel tudom, hogy néhányan nem engedhettek meg magatoknak egy ilyen utat, így minden hátsó szándék nélkül gondoltam arra, hogy állom mindannyiunk repülőjegyét. Így nem lesz akadálya annak, hogy felhőtlenül nyaralhassunk. - Ezzel a húzásommal tényleg nem az volt a célom, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam őket, nagyon remélem, hogy Jongdae is megérti ezt.
     De mondókámra megint nem kaptam választ. Nekem háttal álló alakja megfeszült, de más reakció nem érkezett. Komolyan már rendesen dühít, hogy ennyire semmibe vesz. Minden figyelmét csak és kizárólag a kávéjának szentelte, mintha ott sem lettem volna. Tudtam, hogy milyen a személyisége, a viselkedése, erre mégsem voltam felkészülve. Most egyszerűen csak sétáljak ki az ajtón? Várjak még? Kérdezzek rá újra, vagy azt már tolakodásnak venné? 
     A percek hihetetlen sebességgel rohantak el felettünk, mikor egy csalódott szusszanás kíséretében indultam el az ajtó felé. Alig tettem talán két lépést, mikor Jongdae hirtelen megfordult tengelye körül, és rám nézett, így megálltam, és újra felé fordultam.


*Chen*

     Ismét csend vett minket körül. A pulton való pakolászásom és a kávéfőző beüzemelésével járó neszek szakították meg egyedül ezt a hihetetlenül kellemetlen némaságot. Rühelltem a főzött kávét, de ez még mindig olcsóbbnak bizonyult, mintha instanttal könnyíteném meg a helyzetemet. Oké, nem voltam lusta, de a géppel készült koffeinadag mindig más erősségben került a szervezetembe. Hol gyengébbet sikerült lefőznöm, hol a szívem is képes lett volna kiugorni helyéről, olyan erőset.
     A csendet akkor sem szakítottuk meg hangunkkal, mikor már lefőtt a kávé. Nem akartam megkínálni vele, soha nem láttam, hogy kávét ivott volna. Így megcsináltam magamnak egy csészébe az adagomat, de nem fordultam meg. Most már éreztem hátamon éles tekintetét, ami nem kicsit frusztrált. Már azon voltam, hogy leüvöltöm a fejéről az összes szál haját, mikor megszólalt.
     Minden idegzetemmel a kávé keverésére figyeltem, de monológja nem kicsit lepett meg. Nem, most nem borultam ki. Bármennyire is öntelt megszólalás volt ez tőle, számomra ez akkor is az önzetlen tettnek bizonyult volna. Persze a szülei állnák az utat, magyarán kurvára semmi köze nem lenne az elköltött pénz megkereséséhez, de valahogy ez most nem zavart.
     Ismét sokáig húztam a válaszomat, ugyanis Yeol megindult a bejárat felé, mire én a lehető leggyorsabban fordultam felé, még minimálisan meg is szédültem. Arra számítottam, hogy a bunkóságom miatt meg sem áll, ám tévedtem. Chan felém fordult, s szemeiben a kíváncsiságot mertem felfedezni, de a csalódottság sem hagyta el figyelmemet. Alig fél órája még felképeltem volna, most meg legszívesebben átölelném, amiért megbántottam. Főleg azok után, hogy Ő volt az első, aki meglátogatott...
     - Ezt inkább elsőnek beszéld meg a szüleiddel, Yeol. - A lehető legközömbösebb hangomat próbáltam megütni, majd egy halvány mosolyt is erőltettem magamra. - Majd hívj fel a fejlemények miatt. - Nem akartam elkergetni, de már egyedül akartam lenni. Kellemetlen volt ez az egész szituáció. Szerintem neki is feltűnt, hogy négy év alatt ez volt eddig a legtöbb idő, amit egymásnak szenteltünk.
     Zavartan éreztem magam, mintha egy idegennel beszélgetnék, hiszen tényleg nem ismertem. Az alap élettörténetét tudtam, de semmi olyan információm nem volt róla, hogy suli után mit csinált, vagy hogy milyen a viszonya az őseivel. Tényleg zavart...
     Még mindig mosolyogva álltam előtte, és biztosra vettem, hogy meglepte a válaszom.


*Chanyeol*

     Teljesen meglepett a válasza, de igaza volt. Tényleg beszélnem kellene a szüleimmel, nem csak költenem azt a pénzt, ami nincs is a birtokomban. De hiába, a meglepettségem ellenére sem kerülte el a figyelmemet az a halvány mosoly, mely szája szegletében bujkált. Ugyan elég tétova és vérszegény volt, mégis megdobogtatta a szívem. Mindig is imádtam a mosolyát, s ez volt az első, ami csak nekem szólt.
     Éreztem, hogy egyre jobban frusztrálta a jelenlétem, így elég esetlenül ugyan, de elköszöntem tőle, s lassan elindultam hazafelé. Ahogy sétáltam, és az idegességem is kezdett alábbhagyni, úgy tudatosultak az elmúlt félóra eseményei. A lakását illetően talán az lepett meg a legjobban, hogy nincs háziállata. Az elmúlt évek alatt volt lehetőségem megtudni, hogy Jongdae mennyire szereti a kiskutyákat, s nagy vágya, hogy egyszer egy kis vakarcs gazdája legyen. Bár ezzel egyetlen egy problémám van csak, én inkább macskás vagyok.
     Nem figyeltem, így pedig lábaim Baekhyunék háza felé vették az irányt. Nem ártana beszélnem vele. A házukhoz érve hiába csöngettem, senki nem nyitott ajtót. Ugyan a szülei nem voltak otthon, hisz nem állt a ház előtt az autójuk, abban biztos voltam, hogy Baek otthon van. Csak az ő szobája ablakán volt még mindig leengedve a redőny. Úgy valahogy az ötödik csöngetési próbálkozásom után hallottam, ahogy elfordul a kulcs a zárban, és egy félig még alvó Baekhyun nyitott ajtót. Hihetetlen édes volt a kócos hajával és szemét dörzsölgetve, akár egy kisfiú. Csak egy bő trikót és egy alsót viselt. Ma már másodszor ébresztettem fel.
     - Mi a faszt akarsz? - nyöszörögte még javában álomittas hangon. Én csak engedtem, hogy úrrá legyen rajtam a késztetés, s vigyorogva, hajába túrva léptem be mellette az ajtón, mire ő csak pufogva követett. Teljes nyugalommal jártam-keltem a házban, hisz szinte már Baek testvéreként kezeltek a szülei. Így minden aggodalom nélkül nyitottam ki a hűtőjük ajtaját, s töltöttem magamnak egy pohár narancslevet, majd követtem Csipkerózsikát a szobájába.
     - Elmondod végre, hogy mi volt olyan eget rengetően fontos? - kérdezte az ágyán vergődve.
     - Kéne a segítséged - ültem le az íróasztalánál lévő székhez. - Ismered az apámat, szerinted mégis mivel tudnám rávenni arra, hogy mindannyiunknak állja Hawaiira a repülőjegyet? - Szemei kistányér méretűre nyíltak, és meglepettségében majdnem lefordult az ágyról.
     - Ember, nem mondod komolyan, hogy ő erről még nem tud? - lett rögtön éberebb a tekintete.
     - Hát... Nem volt még alkalmam felhozni neki a témát, na. De ne kötekedj, hanem segíts! - vágtam hozzá jobb híján csak egy tollat, mire válaszul vidám nevetését kaptam.
     - Sajnálom, de nincs ötletem - pillogott rám bocsánatkérően. - Elég nehéz meggyőzni a faterod.
     - Hm, amúgy van valami terved mára? Nem úgy volt, hogy ma találkozol Sehunnal? - kérdésemre elpillantott zavarában, és tarkóját kezdte vakargatni, amiből egyértelművé vált számomra, hogy már nincs együtt a sráccal, csak pár görbe félóra erejéig futottak össze.
     - Hogy te mekkora ribanc vagy! - nevettem fel jóízűen. Baek az első sokkból magához térve vágta hozzám a párnáját, mely akciójából egy kíméletlen párnacsata alakult ki.


*Chen*

     Szerintem érezte rajtam ChanYeol, hogy eddig volt hangulatom hallgatni őt, s nem tovább. Tétovázva ugyan, de búcsút intett, miközben elhadoválta, hogy majd még hív. Érezhető megkönnyebbülés járta át testemet, miután az ajtót becsuktam utána. Remélem is, hogy hívni fog, és nem tör ismét rám!
     Újra a fürdőbe vettem az irányt, ahol habozás nélkül vetettem le magamról mindent. A zuhanyzóba állva listát állítottam fel a fejemben, hogy mégis milyen sorrendben haladjak a napi teendőkkel.
     A víz már majdhogynem hideg cseppekként folytak végig testemen, mikor végre hajlandó voltam kiszállni a tus alól. A törölközőt magam köré tekerve sétáltam át a szobámba a tiszta ruhámért, mikor a telefonom SMS-ről értesített. Azonnal a kezembe kaptam, mintha nagyon fontos üzenetet vártam volna. Csak TaeMin írt egy apró meghívót, miszerint négyen elmennek ma este bulizni, és ha van kedvem, akkor tartsak velük. Hamar elvetettem a fejemben kialakuló lerészegülés gondolatát, s magamra kapva az első kényelmes ruhadarabokat öltöztem fel.
     Hiába kellett egész nap takarítanom, valahogy az agyam nem koncentrált túlzottan a mosás és a portörlés örömeire. Végig Chanyeol járt az eszemben, pontosabban a nyaralás. Tényleg jó lenne egy kicsit elmenni itthonról, messzire. De miért pont Hawaii? 
     Még a fürdőszobát is kigányoltam, minden a helyére került, a padló és a csempe csak úgy csillogott a helyiségben. Bár az egész szoba fehér volt, én próbáltam egy kis színt belevinni még annak idején. Minden a lehető legjobban passzolt egymáshoz, a köntös és a törölköző ugyanolyan halványkék színnel rendelkezett, mint a szappan a mosdó szélén, vagy akár a tusfürdőm és a fogkefém. Még a budi tetejét is ilyen színű anyaggal fedtem be, ami lehajtva tökéletes látványt nyújtott a nem létező vendégek számára. Ráadásul az igényesség is sugárzott róla.
     Igaz, hogy nagyon ritkán volt takarítva, de amikor ez megesett, akkor a lakás összes kis zugát megmentettem a kosztól. Minden pókot kiköltöztettem a teraszra, ahova amúgy sem járok ki, hiszen maximum ez a hely arra volt elég, hogy a bagós lakosok ki tudjanak állni elszívni egy-két szálat.
     A porszívót sem hagytam tovább a helyén, majd a felmosást sem sajnáltam a lakásomtól. Miután mindennel végeztem, már csak a konyhának kialakított kis rész maradt, amit mindig is gyűlöltem. Alapjáraton imádtam főzni, míg szüleimmel éltem, akkor is rengetegszer előfordult, hogy én készítettem el az ételt. De egy ilyen szarkupac közepén az embernek semmi kedve nem volt főzőcskézni. Néha rávettem magam, de ezalatt a pár év alatt teljesen elszoktam tőle. Már azon sem lepődtem volna meg, ha főzni is elfelejtettem volna. Semmi sem kizárt. 
     A lakás már tökéletes rendet tudhatott magáénak, mikor kifáradva ültem rá a kanapéra. Yeol azóta sem hívott. Lehet nem jött neki össze az őseivel való beszélgetése. Az órára nézve rá kellett ébrednem, hogy még csak este hét óra van, magyarán kurvára nincs mit csinálnom az elkövetkezendő órákban. Nagyot szusszanva dőltem hátra a kényelmetlen ülőhelyen. Mégis mi a faszt csináljak? Menjek át a szomszédhoz sakkozni? Vagy a másikhoz kötögetni? Aish, menten meghülyülök!
     Nem kellett sok, s már a tükör előtt álltam teljesen elkészülve, a lehető legjobb ruháimban, hogy az utolsó simításokat is elvégezzem a hajamon. Nem szerettem beállítani, sem a hajlakkot, sem a zselét nem viseltem el a fejemen. Az egyik olyan hatást keltett az emberben, mintha már hetek óta nem mosott volna hajat az illető, míg a másiktól olyannyira összeállt az ember haja, hogy még a másik szemét is képes lenne vele kiszúrni, ha arról van szó.
     Végül a tükörképemre mosolyogva állapítottam meg, hogy senki nem tudna ellenállni nekem. Elhatároztam, hogy ma végre szórakozom egyet, és nem érdekel mi lesz a végkifejlet.


*Chanyeol*

     Ádáz harcunkat Baek telefonjának csörgése zavarta meg. Lihegve néztük a készüléket, melyen Sehun neve villogott. Barátom csak megkövülten ült az ágy közepén a takarójába gabalyodva, semmi jelét nem adva annak, hogy felvenné a telefont.
     - Nem veszed fel? - kérdeztem rá végül. Válaszul csak egy heves, kétségbeesett fejrázást kaptam. Ez után szinte rögtön el is hallgatott a telefon, de nem telt el egy perc sem, s újra rákezdett. Úgy az ötödik hívás után lett elegem.
     - Na jó! Ha te nem, akkor majd én felveszem. - Esélyt sem adva Baekhyunnak a tiltakozásra, felvettem a kezembe és a fülemhez emeletem a készüléket.
     - Igen?
     - Baekhyun?! - Jól van gyerek, neked is szia. Paraszt!
     - Nem ér rá. - Próbáltam hasonlóan fölényes hangnemet megütni, mint ahogy azt ő is tette.
     - Ki vagy te? - itt Baekre néztem. Elemeltem fülemtől a telefont, majd eltakartam a másik kezemmel, hogy Sehun ne halljon semmit.
     - Mennyire akarsz beszélni vele a későbbiekben? - suttogtam oda apró barátomnak. Szemei tágra nyíltak a döbbenettől, de csak egy néma fejrázást kaptam, mondván, hogy semennyire. Igazán megszólalhatna már! - A barátja - emeltem újra a fülemhez a készüléket. - Ha fontos, átadhatom neki az üzeneted. Most épp elég elfoglalt. - alig hogy befejeztem, Sehun rögtön megszakította a hívást. - Na, ez sem fog már többet keresni - dobtam az ágyra Baek telefonját mosolyogva.
     - A tinilányok szokták így intézni a pasiügyeiket, bassza meg! - szakadt fel belőle egy vidám nevetés. Viszont mosolya pillanatokon belül lehervadt arcáról, helyét komolyság vette át. - Channie... Köszönöm. - Szemei őszinte köszönetet sugároztak, de látszott rajta, hogy nem akarja firtatni a témát.
     Hogy oldjam a kialakulni látszó feszültséget, felugrottam mellé az ágyra, és csikizni kezdtem oldalát, mire éktelen hahotázásba kezdett. Már javában egymáson birkóztunk, mikor megérkeztek a szülei, és az apukája benyitott a szobába. Furcsálló tekintettel nézett végig idétlenül vihorászó kettősünkön, majd ahogy jött, úgy el is tűnt.
     - Ah, nekem el kellene mennem venni pár göncöt. - állapította meg Baek az órára nézve. - Már teljesen le vagyok maradva a mostani kollekciókkal kapcsolatban. - grimaszolt.
     - Na, én oda biztos, nem megyek veled. - nyúltam el az ágyán, ami ugyan rövid volt, mert a lábaim lelógtak róla, de ennek ellenére kényelmes. - Jó utat - vigyorogtam rá, mire csak fújtatott egyet, és elment felöltözni.
     Miután magamra hagyott, a telefonomat kezdtem nyomkodni, vagyis inkább csak Jongdae instagram profilját nézegettem. Már egy hete nem frissítette, és ez valahogy idegesített, szerettem a képeit nézegetni. Annyira más személyisége volt, mint nekem, de talán pont ezt szerettem benne a legjobban. Sok esetben viszont úgy éreztem, csak megjátssza magát, hogy ez az egész csak egy álca, és valahol mélyen belül egy teljesen más Jongdae rejtőzik.
     Ő vajon volt már valaha szerelmes? Vagy nem érezte még sosem ezt a mámorító érzést? Érzett már úgy, hogy bármire képes lenne az adott emberért? Vagy nem környékezték meg az ilyen érzések sosem? Vajon Ő nem vágyik komoly kapcsolatra, beéri az egy éjszakás kalandokkal? Neki nem hiányzik az, hogy valaki várja otthon, hogy megkérdezze milyen napja volt, hogy minden nap biztosítsa a szeretetéről? Engem... Engem miért nem vett észre sosem? Vagy észrevett, de nem tartott méltónak a figyelmére? Talán nem vagyok elég jó a számára, nem vagyok elég romlott? Ahj, a fenébe is! - bokszoltam bele a párnába, és fordultam át a hátamra. Most mégis mi a francot csináljak? 
     Körbenézve barátom szobájában konstatáltam, hogy - mint általában - most sincs épp a legnagyobb rend, így - hogy kicsit lekössem az el-el kalandozó gondolataim -, elkezdtem összeszedni a szanaszét hagyott ruhadarabokat, majd összehajtva őket raktam be a szekrényébe. Alighogy végeztem és leraktam újra a seggem az ágyára, Baek meg is érkezett a ruhahajkurászásából.
     - Te komolyan rendet raktál? - nézett rám csodálkozva.
     - Valamivel le kellett kötnöm magam, na - rántottam meg a vállam. - És miket vettél?
     - Sajnos semmit. Ami tetszett volna, abból természetesen nem volt méret - ült le mellém csüggedten. - Amúgy azt hittem bealszol majd.
     - Áh, esélytelen! kényelmes az ágyad, de iszonyatosan rövid - néztem rá méltatlankodva. - Ráadásul még öt óra sincs.
     - Nem én tehetek arról, hogy nem az ilyen létráknak van kitalálva, mint te, nagyfülű - bokszolt nevetve a vállamba, de mire visszavághattam volna neki, addigra felkiabált az anyukája, hogy menjünk, mert kész a vacsora.
     Még gyorsan felhívtam a szüleimet, hogy ma Beakhyunéknál alszom, majd csatlakoztam a vacsorához.