Tizedik fejezet

"Sajnáltam"

*Chanyeol*

      Nagy nehezen végül sikerült elaludnom, de nem volt pihentető, nyugodt az a rövid időtartam sem. Nem vagyok egy nagyon ficánkolós ember, így még engem is meglepett, hogy arra keltem, hogy homlokom a parkettán koppan. Lihegtem, mint akit kergettek, szívem a torkomban dobogott; én magam sem értettem, hogy mi is történik velem. Zavarodottan töröltem le egy izzadtságcseppet a homlokomról, mikor bevillant az első kép. Lassan elevenedett fel előttem nemrégiben látott álmom. A legszörnyűbb rémálmom. Túl sokat agyaltam rajtuk, teljesen tönkretették az estém, álmomba férkőzve mocskolták be az elmém.
      Hiába tudtam, hogy csak álom volt, egyszerűen túl valóságos rémképzet volt. Mintha tényleg a saját szememmel láttam volna; mintha tényleg ott lettem volna, s végignéztem volna az együttlétük. Úgy éreztem, szíven szúrtak és - ha ez még önmagában nem is lenne elég - vigyorogva forgatták bennem a tőrt. Homlokom a hűvös padlóra támasztottam, azzal a szándékkal, hogy az majd segít lehiggadni, de nem így lett. Kóválygott a fejem, éreztem, ahogy a vacsorám megindul a gyomromból felfelé. Mély levegővételekkel próbáltam visszanyerni az uralmat háborgó belsőm felett, miközben feltápászkodtam, és a fürdőbe botladoztam. Reméltem, hogy a hideg vizes arcmosás majd segít. Jó pár percnyi mosdókagyló feletti görnyedés, és néhány korty víz után már éreztem, hogy megmaradok.
      Mikor visszamentem a szobába, akkor kapcsoltam, hogy teljesen elfeledkeztem arról, hogy Jongdae valószínű már visszatért a Baekkel való beszélgetésből. De az ellenkezőjével kellett szembesülnöm; az ágya még mindig érintetlen volt. Hol lehet még mindig? Aggodalom apró szikrája cikázott át rajtam. A házon belül csak nem érheti semmi baj, ne legyél már ennyire agyhalott Chanyeol! Saját magam hordtam el minden hülyének, mikor az ajtóhoz lépve kidugtam rajta a fejem.
      - Jongdae...? - de válaszul csak a sötét folyosó néma hallgatását kaptam. Csak visszatalál majd. Résnyire kinyitottam a fotel mögött lévő ablakot. Úgy éreztem, nem kapok levegőt; nyomasztott az egész helyiség. Visszafekve magamhoz öleltem egy díszpárnát, és csak meredtem magam elé. Nem akartam újra elaludni; semmit sem akartam csinálni, csak megszűnni létezni.


*Chen*

     - Még mindig nem értem, Baek - fakadtam ki. Homlokomat masszíroztam a hosszú monológot végighallgatva, aminek egyébként annyi értelme sem volt, mint a szarrá festett hajának. - Nem tudnál a lényegre térni? Hulla vagyok, te meg csak vedelsz - kaptam ki dühömben a piás üveget ujjai közül, mikor ismételten tölteni próbált poharába. - Figyelj már rám, ember!
     - Figyelek, csak nem érdekel - vette vissza gyerekes mozdulattal a bódító italos üveget. - Menj akkor aludni, Chanyeol biztos vár már - mosolygott rám féloldalasan, majd nem foglalkozva a pohárra az üvegből kortyolt párat.
     - Add ide! Hallod? - csaptam rá a bárpultra, és idegesen meredtem rá, mire kissé megszeppenve, de odaadta. - Öregem, rosszabb vagy, mint én... Mikor ittál utoljára ennyit? - fújtattam magam elé, miközben a pult mellé leraktam a földre az üveget.
     - Nem tudom? - inkább hangzott kérdésnek, mintsem határozott kijelentésnek. Szemeimet forgatva néztem ismét kipirosodott arcára. Tökéletesen látszott rajta az ital eredménye; szemeit halvány ködfátyol fedte. Már az volt a meglepő, hogy szavai értelmet nyerve hagyták el száját, és nem akadt össze a nyelve. Szánalmasnak találtam az egész szituációt. Itt voltunk ebben a cseszett nyaralóban, normális társaság vett minket körbe és nyár volt. Ő meg ahelyett, hogy kiélvezte volna a kretén barátainak társaságát, inkább késő éjszaka még a pincében vedelt. Tényleg szánalmasnak találtam. - Tudod... olyan jó ötletnek tűnt eljönni ide. Most meg... legszívesebben csak az ágyam mellett kuporognék.
     - Szerintem meg inkább felvásárolnád egész Szöul ruhaállományát - és elértünk a kritikus szintre. Baekhyun hangos nevetésben tört ki, miközben tenyerével a pultot kezdte csapkodni. Nehezemre esett visszatartani a röhögést, hiszen röhejes volt a kép, ami elém tárult.
     Fejemet ingatva fújtam ki az összes levegőmet, majd inkább a medencés részt kezdtem figyelni. Nem telt bele egy perc sem, Baek nevetése hirtelen megszűnt, így ráemeltem tekintetemet, felvonva szemöldökömet.
     - Még vásárolni sincs kedvem. - Az előző jelenetnek köszönhetően kitört belőlem a nevetés  a halál komoly arcát látva. Úgy nézett ki, mint akit épp az akasztófához vezettek. Reményvesztettség és fájdalom tükröződött arcáról, míg nevetéstől fuldokló valómat figyelte. - Nem vicceltem - keserűen köpte felém szavait, amitől belém fagyott a röhögés. Némán figyeltük egymás arcát, a feszültség csak nőtt  kettőnk között. Nem tettem fel a nyelvem hegyén táncoló kérdést. Úgy gondoltam, elégszer megkérdeztem már tőle az elmúlt két órában. Szemei időről-időre egyre fényesebben csillantak meg, mígnem lecsordult arcán első könnycseppje. Nem mondanám azt, hogy meghatott, de valamelyest hatással volt rám, hiszen vállát kezdtem remegő végtaggal simogatni.
     Kezeibe temette arcát, és halk zokogás kerítette hatalma alá. Sajnáltam. A nemsokkal ezelőtt érzett szánalom már sehol sem volt, helyette őszinte sajnálatot éreztem iránta. Bár nem mondta el, mi baja, mégis elegendő érzelmet sugallt felém, amiből könnyű volt leszűrnöm, nem csak megjátssza a sértettet valami apróság miatt.
     - Néha úgy lennék a helyedben. A törhetetlen és érzelemmentes Chen, aki semmit és senkit nem vesz figyelembe, ha az őt nem érdekli. - Nagy levegők után kapkodva mondta végig elakadás nélkül mondandóját, amin őszintén meglepődtem. Ilyennek látna? Párat szipogott, majd rám emelte kisírt szemeit, ami körül az elfolyt smink torzult látványt alkotott. Szemei csillogtak, soha nem éreztem még magamhoz ennyire közel őt. Mindig is egy önző, beképzelt alaknak hittem, aki csak a saját útján járva tiport végig mindenkin, aki az útját elállta. Most meg... Egy teljesen összetört ember ült előttem, remegő tagokkal és kisírt szemekkel.
     - Én nem vagyok ilyen, Baek. Nekem is-
     - Nem értesz! Nem veszed észre, ami nyilvánvaló, és ezzel nem csak egy embert bántasz. Nem közvetlenül, de én is ostorozva vagyok miattad. Miattad, és a vak fejed miatt, Chen! - kiborult. Szemei szikrákat szórtak, és vállán megpihent kezemet lerázta. Dühbe se tudtam jönni, megbántva éreztem magam.
     - Nem értek semmit ebből...
    - Mert nem vagy képes feldolgozni, amit mondok! Csak egy kicsit figyelnél oda, bassza meg! - felpattant a székről, és idegesen kezdte tördelni ujjait. Olyan volt, mintha kitisztult volna elméje, és mindent, amit elmondott volna, most már inkább magában tartotta volna.
     - Akkor beszélj egyértelműen!


*Chanyeol*

     Éreztem, ahogy telik az idő. Rá sem mertem már nézni az órára, anélkül is tudtam, hogy javában hajnal van. Az álmosság fokozatosan egyre inkább rátelepedett a vállamra, de egyszerűen sehogy sem voltam képes elaludni. Ki- és betakaróztam, összehúztam magam, majd elterpeszkedtem a fotelben.
     Kínlódásom közepette már a szőnyegen is elfeküdtem, de úgy sem volt jó, pedig elvileg a kemény felület jót tesz a hátnak, de nekem csak a lapockáim fájdultak meg. Úgy róttam a köröket a szobában, mint egy holdkóros, egyszerre gondolkodtam mindenen és semmin. Már negyedjére mentem el a mosdóba időhúzás szempontjából és még a táskámba rejtett dugi chipszet is megettem.
     - Hol a fenébe van már ez a szerencsétlen? - morogtam a szoba közepén ülve, miközben az utolsó kis morzsácskákat szedtem ki a rágcsálnivaló zacskójából. - Kinézem belőle, hogy megint eltévedt, a wc-t sem találtam meg délután. Totál hülye vagyok, hogy magamba beszélek - állapítottam meg a lesajnáló tényt, s álló helyzetbe küszködtem magam. Miután kezet mostam, visszakucorodtam az alvóhelyemül szolgáló ülőalkalmatosságra, majd az ablak felé fordulva a látóterembe belógó faágat kezdtem meredten bámulni.


*Chen*

     A lépcsőn esetlenül és fáradtan lépkedtem felfelé. Megviselt a Baekhyunnal elbeszélt idő. Az agyam végig csak azon kattogott, amit nagy nehezen, de végül elmondott. Lehet, sokkot kaptam? Egy ilyen dologtól kaphat egyáltalán az ember sokkot?
     Baekhyunt a pincében hagytam, egyedül akart maradni, amit meg is értettem azután, hogy sokkal világosabb lett minden előttem. Tényleg vak voltam, nem csak dobálta hozzám a szavakat; végig ő látta jól, én meg csak szartam mindenre. Sajnáltam, hogy mindez megtörtént vele; sajnáltam, hogy nem tehetett ellene semmit; sajnáltam, hogy esélye sem volt szíve vágyát beteljesíteni; és sajnáltam, hogy mindebben még én is hibás voltam. Bűntudatot keltett bennem a dolog, még akkor is, ha a helyzet kialakulását nem szándékosan értem el.
     A lépcső tetejére érve kiléptem az ajtón, és az előző halovány fény után, mintha a sötétség ölelt volna magába. Nem kapcsoltam lámpát. A Hold némiképp megvilágított pár dolgot, így a folyosón könnyedén indultam meg, ám a ház hátsó részében már aligha láttam akármit is. Szó szerint korom sötét volt, így a falat tapogatva haladtam előre. A szobák ajtaja alatt már nem szűrődött ki fény; mindenki aludt. Kitapogattam az első két szoba ajtaját, így mikor elértem a harmadik kilincset, ügyetlenül kinyitottam azt, elég nagy zajt csapva ezzel.
     A hálószoba éjjeli lámpája még égett, biztos a könnyebb közlekedés miatt. Yeol a fotelben összekuporodva hortyogott. Tisztán látszott rajta, hogy testének hője már lehűlt; apró jelek fejezték ki, hogy már érezni kezdte a hűvös levegőt. Hiába voltam tisztában a tényekkel, nem hagyhattam megfagyni. Valamint... Egy elég ravasz ötlet merült fel bennem, és úgy gondoltam, hogy ez a későbbiekben elég szórakoztató lehet még.
     A bűntudatom némiképp homályosodni kezdett, mikor elméletemen kezdtem gondolkodni. Semmi tervem nem volt, de szerencsére nem is kellett. Chanyeol már megtette az első lépést, amivel sakkban tudom tartani egy darabig, és még a javamra is fordíthattam.
     Az ágy végéhez léptem, és az ott elhelyezett ládát felemelve húztam ki belőle egy takaróként megfelelően funkcionáló plédet. Hasonlóban tartottuk gyermekkoromban otthon mi is a nyári ágyneműket. Az alvó idiótához léptem, és lazán ráterítettem a puha anyagot, majd a földről felszedtem a lehajított köntöst. Trehány! A fürdőbe surrantam, majd gyors arcmosás után már siettem is az ágy felé. Úgy éreztem magam, mint aki állva is képes lenne elaludni, így nem kellett sok, hogy elnyomjon az álom, miután fejemet a párnára helyeztem. Hosszú volt a mai nap.


*Chanyeol*

     A fáradtság végre erősebb volt nálam, s újra el tudtam aludni, de ez a próbálkozás sem tartott sokáig. Legnagyobb örömömre másodszor már nem egy ocsmány rémálom keltett fel. Szemeimet összeszorítottam, és csendben hallgatóztam. Szipogás, az ágy nyikordulása, nyöszörgés és újra szipogás. Ez meg mi? Szemöldök ráncolva nyitottam ki végül a szemeim. Rögtön feltűnt, hogy mennyire sötét van, holott égve hagytam a lámpát. Jongdae visszaért? Ahogy mozdultam volna, hogy megforduljak, még egy furcsasággal találtam szembe magam. Be voltam takarva, holott tisztán emlékeztem arra, hogy pléd nélkül aludtam el. Még fázott is a lábam, de már nem volt erőm felkelni, hogy magamra terítsek valamit. Jongdae betakart volna? Nem néztem volna ki belőle ennyi jóindulatot. Minek segítsen ő valakin, ha abból nincs haszna?
     Eddig aggódtam érte, de most, hogy tudtam, biztonságban van, puha ágyban, így rendesen haragudtam rá. Mintha ő tehetett volna arról, hogy én pofátlan mód a telefonjában akartam kutakodni. Őt akartam hibáztatni azért a fájdalomért, ami szívemben tombolt; úgy éreztem, elárult.
    A nyöszörgés továbbra sem maradt abba, így ügyelve arra, hogy a pléd ne essen le rólam, megfordultam. Jongdae az ágy közepén összekuporodva feküdt. Szemmel láthatóan nem épp egy kellemes álomban lehetett része. Percekig csak néztem őt, nem igazán tudtam, hogy mit tehetnék. Keltsem fel? Feküdjek mellé? Öleljem át? Hogy kell megnyugtatni valakit egy ilyen szituációban? Fogalmam sem volt róla. Azt tudtam, hogyan vidítsak fel valakit, ha szomorú, de a zaklatott emberek megnyugtatásához sosem értettem. Az ölelgetős, vállveregetős, olcsó közhelyekkel nyugtatgatós ember mindig is Baekhyun volt, én csak a hangulatért feleltem.
     Mikor újra hangosan felszipogott, végre sikerült erőt vennem magamon ahhoz, hogy felálljak. Segítenem kell. Ennyivel jövök neki, mégis csak betakargatott, figyelt rám, meg is fázhattam volna, de tett ellene. Csak törődött velem a szíve mélyén, ez pedig boldoggá tett; adott némi reményt. Az ágyhoz lépve néztem rá; arca könnyektől csillogott, annyira védtelennek és kiszolgáltatottnak tűnt abban a pillanatban; a szívem összeszorult, hogy így kellett látnom őt. Csak álmodott, rajtam mégis aggodalom és féltés lett úrrá. Vajon mit álmodhat? Miért sír? Mit lát? Bántják, fájdalmat okoznak neki? Vajon emlékezni fog rá, el fogja tudni mondani? Meddig fog ez tartani? Fel fog kelni magától?
     Nem akartam felkelteni, így hát a takarót felemelve feküdtem be mellé az ágyba. Karjait óvatosan - hogy ne okozzak neki fájdalmat - lefogtam, majd magamhoz húztam apró testét. Egyik kezemmel vállát ölelve tartottam közel magamhoz, míg a másikkal csuklóit fogtam. Apró puszikat nyomtam feje tetejére, miközben mindenféle kedves hülyeséget motyogtam neki nyugtatásképp. Voltaképpen ezzel egyszerre nyugtattam őt, és próbáltam magammal is elhitetni, hogy nincs semmi baj; ez csak egy álom, véget fog érni, el fogja felejteni, csak nekem ég bele a tudatomba, hogy így kellett látnom őt.
     Vagy jó tíz percig szipogott karjaim között, mire lassan kezdett megnyugodni, s úgy bújt hozzám, mint egy riadt kiscica. Végül fejét mellkasomra hajtotta, és lábát összefűzte az enyémmel. Rendesen megilletődtem, ahogy ily' módon magához láncolt, de amint meghallottam édes szuszogását, csak egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem.
     - Aludj nyugodtan, majd én vigyázok rád - suttogtam tincsei közé, de már akkor éreztem, hogy őt ölelve mennyire könnyen át tudom lépni az álomvilág kapuját.


*Chen*

     A Nap megvilágította éles sugaraival az egész szobát. Azt hittem, hogy fáradtan és kialvatlanul fogok felkelni az esti kis túróra miatt, de ehelyett a lehető legkellemesebb érzéssel nyitottam ki szemeimet. Lassan kezdtem érzékelni mindent magam körül, szokásomhoz híven háromszor nehezebben tudatosult bennem felkelés után a helyzet teljes felmérése.
     Hajam szellő hatására ütemesen megrezdült; meleg fuvallat volt, amit csak akkor ismertem fel, amikor megmoccantam, és kezek súlyát éreztem derekam körül. Éles késként hatolt be elmémbe a teljes felismerése, és szemeim abban a pillanatban kétszeresére nőttek. Szívem hevesen kezdett dobogni a különös szituáció hatására; nem kicsit éreztem magam zavarban, amit nem tudtam hova rakni. Oké, rengetegszer keltem már kisebb-nagyobb kalandok után úgy, hogy hiányoltam ezt a mozzanatot életemből, de ez most más volt. Chanyeol volt rám mászva, amitől teljesen kiakadtam. Mégis mi a faszt gondolt ez? Nem arról volt szó, hogy a fotelben alszik majd? Vagy ez annak köszönhető, hogy rábasztam azt a kretén plédet?
     Csuklóját megfogva emeltem meg éppen annyira karját, hogy ki tudjak mászni markai közül. Miközben felültem, még rápillantottam alvó alakjára, majd a fürdőbe siettem. Lehet, jobban tettem volna, ha lebasztam volna neki kettőt, vagy más formában keltettem volna fel, de zakatoló szívem és a zavarom miatt csak mihamarabb el akartam tűnni a hálóból. Nem igazodtam ki saját magamon, hiszen semmi okom nem volt ezt érezni. Inkább dühösnek kéne lennem. Yeol jól láthatóan kihasználni készül minden alkalmat, amit velem tölthet.
     A zavartság helyét lassan átvette a mérhetetlen düh, és a mosdóba kapaszkodott kezemmel rácsaptam annak peremére. Nem hiszem el! Mégis mit képzel magáról?! Bosszantott, hogy nem tehettem ez ellen semmit, sőt, még én is rá akartam rakni egy lapáttal az elhatározásommal. Úgy gondoltam, ez csak egyszeri alkalom volt, és csak a felkelés utáni ködös elmémnek volt köszönhető mindaz, amit éreztem abban a pillanatban.
     Arcomat leöblítettem, majd fogmosás után visszatértem a hálórészbe. Nem akartam addig kipakolni a holmijaimat, míg Chanyeol az álmok világában járt, így magamra kaptam egy másik felsőt egy szürke melegítővel, majd kiléptem az ajtón. Számíthattam volna rá, hogy senki nem kelt még fel rajtam kívül. Az egész lakás kongott az ürességtől, így halkan sóhajtva indultam meg a konyhába. Arcom még mindig forrt az előző érzelemkitöréseknek köszönhetően, még a hideg víz sem segített. Nem is akartam gondolkozni ezen az egészen, úgy véltem, ezzel csak még inkább felbasztam volna az agyamat.


*Chanyeol*

     A napfény cirógatására ébredtem. A kellemes alvásnak köszönhetően az ébredés is könnyen ment, és szinte rögtön észrevettem, hogy egyedül fekszem az ágyban. Jongdae hol van? Az ágy még meleg volt mellettem, ezzel téve egyértelművé, hogy nemrégiben kelhetett fel ő is. Miért nem ébresztett fel? Nem lettem volna morcos; jól esett volna mellette ébredni, arra, hogy ő kelteget. Furcsálltam az egészet, de megértettem; nem voltunk egy pár, nem kellett nekünk közösen reggelizni járni, csak hát... Azért jól esett volna.
     Hajamba borzolva másztam ki az ágyból, s  indultam a mosdó felé, hogy elintézzem reggeli teendőimet. Fogmosás közben gondolkodtam el azon, hogy igazából még nem is voltam annyira éhes, így végül arra jutottam, hogy mivel kellemesen meleg volt, így inkább mártózom egyet mielőtt még ennék valamit.
     Miután végeztem a fürdőben magamhoz vettem egy rövidnadrágot és egy törölközőt, majd csendben - hogy nehogy felkeltsem valamelyik alvó jómadarat - elhagytam a házat. Valahol még jól is esett, hogy egyedül lehetek egy-két órát; úgy éreztem, szükségem van egy kis magányra. Délelőtt lévén az idő pont kellemes volt. Nem volt még égető meleg, s némi aprócska nyári fuvallat is átjárta a levegőt.
     A partra érve élvezettel figyeltem a hullámokat, rég volt utoljára alkalmam az óceánban fürdeni. Törölközőmet a földre dobva gyermeteg vigyorral a képemen rohantam a vízbe, teljesen elengedtem magam; csak élveztem a pillanatot. A langyos víz cirógatta a bőröm, és a kellemes érzés meglepően boldoggá tett akkor. Jongdaet, Baekhyunt és a gondokat magam mögött hagytam a nyaralóban. Lélekben nagyon reméltem, hogy minden probléma megoldja magát, míg én ellubickolok magamban.


*Chen*

     Az egyik széken előregörnyedve figyeltem a piros lakkal bevont kávéfőzőt. Csigalassúsággal telt el az az idő, míg elkezdett lecsöpögni belőle a fekete ital. Ujjaimat ropogtatva hallgattam az óra idegesítő kattogását, majd a pultnak támaszkodva figyeltem tovább a műveletet. Utáltam várni. Főleg ennyit. Mióta kijöttem a szobából, rám tört az elviselhetetlen fáradtság, a hátam fájni kezdett, és a vállaim is nehezek voltak. Úgy éreztem, akár állva is el tudnék aludni, s épp ezért vártam olyan iszonyatosan türelmetlenül annak a szarnak a lefőzését. Ez eddig is ilyen kurva lassú művelet volt?

     Homlokomat ráncolva kezdtem orrnyergemet masszírozni. A fejfájás is kezdett eluralkodni kialvatlan testemen. Reméltem, hogy a kávétól nem lesz rosszul a gyomrom, hiszen a koffeinadag nélkül valószínűleg csak visszabújnék aludni. Vagyis… Kidőlnék a kanapén, hiszen az ágyban valószínűleg még mindig ott fetrengett az az idióta. Még a nappali kényelme is hívogatóbb volt, mint a hálószoba puha ágya. Aish!

     Miután lefőtt a kávé, lekapcsoltam a gépet és gyorsan összedobtam egy nagy bögrével, hogy biztosan kitartson egész nap. A nappaliban megálltam egy pillanatig. Fontolgattam, hogy leülök itt, és megiszom a forró italt, de hamar elvetettem az ötletet. Minél hamarabb el akartam intézni a kipakolást, és szerettem volna elmenni egyedül sétálni valamerre, kiereszteni a gőzt. Kellemes érzés volt végignézni a lakrész ezen részén, bár halvány árnyékként megfertőzte ezt a gondolatot a tudat, hogy ez más tulajdona; egy családé, akik minden szegletben itt vannak valamilyen formában. Akár egy kép, egy illatozó bútor.

     Nem bántam meg, hogy eljöttem, hiszen már most sokkal tisztábban láttam néhány dolgot. Az elmúlt két napban valamivel jobban megismertem azokat az embereket, akik jóformán egyetemi életemet kísérték végig. Elég idiótán hangzott, hogy az ember nem ismerte azokat, akiket a barátainak nevezett. Én korántsem éreztem magamhoz közel egyiket sem. Valahogy mellém szegődtek; emlékszem, mikor Baek csak úgy spontán lehuppant mellém az udvar egyik padjánál. Valahogy nem vette zokon, hogy csak hallgattam, és semmit nem reagáltam az unalmas monológjára. Akkoriban biztos voltam benne, hogy egy idő után lekopik rólam, ám nem így lett. Mintha fel sem tűnt volna neki, hogy hidegen hagy az általa szaftosnak hitt szar élete. Aztán jött a langaléta… Az esetlen barom!

     Fejemet ingatva indultam vissza a hálóba, nem érdekelt, hogy Yeol valószínűleg még alszik, így nem kis meglepetésként ért, mikor az ajtón belépve csak az összetúrt, üres ágyat láttam meg. Nem törődtem sokat azzal, hogy hol lehet; kiélveztem, hogy nem volt ott. Leraktam az éjjeliszekrényre a bögrét, majd az ágyra ülve húztam magamhoz sporttáskámat, hogy kipakolhassak belőle mindent.