Tizenegyedik fejezet

Fagylaltozás

*Chanyeol*

   Egész fiatal korom óta imádtam a vizet - a nyílt vizet, nem a szétklórozott uszodákat. A végeláthatatlan kék óceán mérhetetlen szabadságérzettel látott el; szabadabbnak éreztem magam, mint vezetés közben. Csak magamra voltam utalva. Nem egyszer próbálgattam a saját határaim, szembeszállva a hullámokkal a szüleim legnagyobb bánatára.

     De közel-távol nem volt senki, aki beleszólhatott volna abba, hogy mennyire messze úszok, vagy épp milyen mélyre merülök, ezt pedig élvezettel használtam ki. Igyekeztem minél beljebb úszni a nyílt vízen, bíztam a testemben, a teljesítőképességemben. Mélyre merülve - ahogy pörögtek a másodpercek - éreztem, ahogy a víz egyre erősebb nyomást fejt ki a mellkasomra, ez mégsem rémisztett meg, csak még inkább arra ösztönzött, hogy folytassam.

     Szerettem a családom, a barátaim, mégis... néha jól esett őket hátrahagyni, s csak saját magammal foglalkozni. Elmerengeni semmitmondó apróságokon, nem pedig a megsértett lelkek békítésén vergődni.

     Teljesen elvesztettem az időérzékem. Ugyan csak egy röpke félórát terveztem a vízben tölteni, biztos voltam abban, hogy annál már jóval több telt el. A Nap már magasan járt az égen, s szinte fájón égette vállaim, ezért jobbnak láttam, ha véget vetek az úszkálásnak. Nem volt még kedvem visszamenni a többiek közé, így a vízből kiérve megtöröltem magam, majd a nedves törölközőt a vállaimra dobva elindultam a part mentén a város irányába. Mire elértem azt a partszakaszt, amit már kezdtek ellepni a turisták, a nadrágom szinte teljesen megszáradt, a hajam zilált volt és gubancos a sós víztől, de nem zavart; itt nem futhattam ismerős arcba.

     Csak figyeltem az embereket, próbáltam minden arcot megjegyezni, minden mosolyt viszonozni. A aszfaltozott útra kiérve a tömeg ritkult, de még mindig rengetegen voltak mindenütt. Csak egy voltam a több tucat turista közül; bámészkodtam, mintha akkor járnék arra először. A gyomrom korgása juttatta eszembe, hogy nem elég, hogy a reggelit kihagytam, nagy valószínűséggel már dél is elmúlt, ideje lenne valami ételt is magamhoz vennem. Ekkor az ételeket kezdtem nézegetni, mi lenne az, amit megkívánnék, de valahogy semmi sem felelt meg, egészen addig, amíg rá nem bukkantam egy aprócska, de annál szemrevalóbb fagyizóra. Fagyit akarok! Az igazán lelombozó az volt, mikor rájöttem, nincs nálam pénz, így nem tudok venni magamnak. Mosolyom rögtön leolvadt az arcomról, s csüggedten ültem le a fagyizóval szembeni padra. Néztem a vidám arcokat a megkaparintott hatalmas gombóc édességgel, és vártam. Vártam valami csodára, hogy pénz hull az égből vagy csak szimplán megszán valaki egy tölcsér fagylalttal. Végül is tényleg nem lett volna egyszerűbb hazamenni a pénztárcámért.

*Chen*

     Néha a bögre után nyúlva kortyoltam párat a langyosra hűlt kávéból, miközben a sporttáskám tartalma immáron a minimumra csökkent. Már csak három darab atléta lapult az alján, de vállfa hiányában ezeket már nem tudtam hova rakni. Inkább hagytam benne, mintsem elkallódjon valahol addigra, mire használatba venném, vagy összepakolnék a távozás miatt.

     Az utolsó két korty kávét megszokásból a bögrében hagytam. Odahaza a régi kávéfőzőnek köszönhetően mindig meglapult a fekete folyadék alján a keserű zacc, aminek hatására sokszor elfelejtettem a végére az ital ivása közben érzett megkönnyebbült felszabadultságot. Éreztem a kellemes nyugalmat, amit a csendes és harmonikus ház keltett fel bennem; még a szöuli albérletre is mosolyogva tudtam visszagondolni, holott utáltam ott élni. Sajnáltam, hogy nem tudtam másik helyre költözni, de be kellett látnom, hogy az egyetemi tandíj és az albérlet kifizetése mellett örülhetek, hogy egyáltalán nem haltam éhen. 

     A bögrét visszaraktam az éjjeliszekrényre, majd elrugaszkodva az ágyról kezdtem körbevezetni tekintetemet a falakon és a bútorokon. Érdekes volt még mindig, hogy minden egyes berendezési tárgy csak úgy sugározta az ember felé, milyen gazdagságban élhet a tulajdonos család. Utoljára talán akkor volt ilyenben részem, mikor a lakberendezési magazint lapozgattam otthon. Egy pillanatig elgondolkoztam; valószínűleg a ház összes szobája ugyanilyen állapotban volt, mikor Chanyeol rokonai megvették, mégis… Otthonossá varázsolták. Mindenhonnan érzékelni lehetett azt a meghitt családi idillt, amiről minden gyerek álmodozik. Voltaképp elfogott a féltékenység. Tudtam, hogy nem szabadna így éreznem, de a tudat, hogy Chanyeol mindent megkapott, amit sokan nem… Köztük én sem. Féltékeny voltam, holott erről nem ő tehetett; egyáltalán nem ő.

     Fejemet kissé megrázva próbáltam a nem kívánt gondolatokat elűzni magamból, majd az előttem terpeszkedő falon lógó érmeket kezdtem tanulmányozni. Nem értettem, hogy az ilyet miért egy nyaralóban kell tartani, hiszen ezek olyan személyes tárgyak, amiket az ember mindig látni akar. Legalábbis én így lennék vele. Ennek ellenére az ezüst- és aranyérmek egy kisebb kávézóasztal felett lógtak, ezzel némiképp feldobva a szoba halványpiros színét. 

     Hirtelen mindent annyira idegennek éreztem. Betolakodó voltam egy olyan helyen, amihez nekem semmi közöm, ráadásul a családtagok közül sem tartózkodott senki az épületben. Kétségbeesetten éreztem szükségét annak, hogy minél hamarabb az utcán sétáljak, messze ettől az épülettől. Nem akartam addig a házban lenni, míg Chanyeol valahol máshol járt. 

     Ahogy gondolataimat sikerült lecsillapítanom, hallottam, hogy kinn már éledeznek a többiek. Taemin ásítozás közben kopogott és mordult be a szobába, én mégsem szóltam. Tartottam tőle, hogy benyit, de elég fáradt lehetett még ahhoz, hogy ténylegesen megpróbáljon minket felkelteni. Biztos voltam benne, hogy amint szerez egy kis kávét, ismét megpróbálkozik majd, és akkor már nem marad szobán kívül, így az ágyhoz rohanva felkaptam a mobilomat, kihalásztam az éjjeliszekrény fiókjában elrakott pénztárcámat, és lassan az ajtóhoz léptem. Éreztem, ahogy az adrenalin túlárad testemben, miközben füleltem, hogy merre lehetnek a többiek. A halk motyogáson kívül azonban nem jutott el hozzám több, így óvatosan nyitottam ki az ajtót, ami - hatalmas nagy szerencsémre - nyikordulás nélkül teljesítette kérésemet. Nem akartam most még senkivel beszélni.

*Chanyeol*

     Már kezdtem teljesen feladni, hogy engem bárki is megszánna akár egy gombóc nyalánksággal is, mikor nagy bámészkodásomban egy ismerős alakot pillantottam meg a tömegben. Hiába hunyorogtam nem jöttem rá, hogy ki lehet az, csak az alakja, a menése, úgy maga az egész ember... Felkeltette a figyelmemet.
     Kíváncsian függesztettem rá a tekintetem, és vártam, mikor ér annyira közel, hogy az arcát is meg tudjam nézni, de bánatomra - mondhatni - úgy haladt, mint egy nyugdíjas öregember. Türelmetlenül kezdtem dobolni a combomon. Gyere már közelebb! Miután átvágott egy kisebb tömeg gyereken, végre rá tudtam fókuszálni az arcára, és elkönyvelhettem magamban, hogy hatalmas szerencsém van.
     - Jongdae! - pattantam fel rögtön a padról, ahol eddig ücsörögtem. Szinte rögtön rohanni kezdtem felé, majd elé érve kicsit odébb húztam a járda széléhez, hogy ácsorgó párosunk ne legyen útban senkinek. - Jongdae! Jongdae! - ráztam meg egy picit a vállánál fogva, hogy biztosan rám figyeljen. - Találtam egy isteni fagyizót, de nincs nálam pénz. Kérlek szépen, vegyél nekem egyet! Amint hazaértünk, esküszöm, visszaadom, de én mentem megbolondulok, ha nem ehetek egyet. Fagyit akarok! - még a szám szélét is lebiggyesztettem a hatás kedvéért, és a Taemintől eltanult kiskutyaszemeket is bevetettem.
     Ám mikor rám nézett, a kérlelés minden formája eltűnt az arcomról. Az a félelem, pánik, amit a tekintetében láttam, teljesen ledöbbentett. Mit történt? Mégis mitől félhet ennyire? Megijesztette valami, valaki? Ha megkérdezném vajon elmondaná az igazat? Próba szerencse.
     - Jongdae... Történt valami?


*Chen*

      Párszor magam mögé tekintettem, hogy biztos legyek benne, senki nem vette észre a ellógásomat. Meg sem kockáztattam a parton mászkálást, inkább az út melletti járdát választottam; onnan figyeltem a hatalmas tömeget, ami méhrajként szállta meg az óceán hűsítő, kék vízét. Soha nem szerettem úszni, a nyílt terepeket meg szánt szándékkal kerültem.
      A járda egy idő után összefutott a homokos part szélével; eltűnt a zöld fű, ami kettéválasztotta a két útszakaszt. Az emberek hiányos öltözékben, fürdőruhákban nevetgéltek és rohangáltak a különböző bódék felé. Az óceán hatalmas hullámai olykor felkeltették figyelmemet, de a reszketésen kívül mást nem éreztem. Nem értettem, más hogyan tudta élvezni mindezt. Meleg volt, folyt rólam a víz; tömeg volt, mindenki az utolsó pillanatban torpant meg, hogy ne menjen a másiknak. Az óceán sós illatát még ilyen távolságból is érezni lehetett, ahogy a kellemes szellőt is, amivel néha megajándékozott. Ezen kívül az egész hely zsúfolt volt az emberektől; az ilyesmihez csak a belvárosban van része az embernek.
      Annyira másfelé figyeltem, hogy mikor egy nagydarab srác elém ugorva a nevemen szólított, majd a vállaimnál fogva kezdett rángatni, megijedtem a helyzettől. A hadarásából semmit nem dolgoztam fel, csak bambán, bepánikolva néztem magam elé, miközben a monoton mély hang hol elhalkult, majd ismét felerősödött. Nagyokat pislogva próbáltam feldolgozni a helyzetet; az előttem álló, akaratos alak arca lassan kitisztult szemeim előtt, miután oldalra döntöttem fejemet. Halvány lila fogalmam sem volt arról, hogy mit akart velem Chanyeol ilyen nagy lendülettel közölni, így csak kíváncsian tekintettem rá, hátha elismétli, amit az előbb elszavalt.


*Chanyeol*

      Hatalmasakat pislogva döntötte oldalra a fejét, s nézett fel rám kíváncsian. Szörnyen aranyos látványt nyújtott, mint egy értetlen kisfiú, csakhogy nem igazán volt világos, hogy vajon mondókám melyik része számára felfoghatatlan. Egy pillanatra elég érdekesen tekinthettem rá én is; nem tudtam, mi van vele. Nemrég még engem is megrémített ijedtsége, majd szinte egy szempillantás alatt váltott az arckifejezése, és úgy pillogott körbe, mint aki azt sem tudja, hol is van pontosan.
     Úgy gondoltam, ezt a témát majd később kitárgyaljuk. Akkor és ott az volt a legfontosabb számomra, hogy öt percen belül fagylaltot szerezzek. Ebből a szempontból rettentően örültem annak, hogy Jongdae-t sodorta felém a sors. Tudtam, ő lesz olyan kedves, hogy vesz nekem fagyit. Mármint... nagyon remélem.
      - Na, akkor megyünk? - karjait elengedve csuklójára kulcsoltam kezem, és szinte válaszát meg sem várva kezdtem magam után húzni, miközben a hátam mögé kiabálva soroltam fel neki, hogy milyen ízű finomságok találhatóak az aprócska üzletben, valamint azt is, hogy véleményem szerint melyek a leginkább ínycsiklandóak.


*Chen*

     Nem ellenkeztem, mikor csuklómat megragadva elindult az egyik irányba, maga mögött húzva engem is. Mosolyogva hallgattam, ahogy előbújt belőle a gyermek, és csak a fagyiról tudott áradozni. Rég éreztem késztetést arra, hogy ezzel az édességgel lepjem meg magam, így egyáltalán nem volt nehéz elképzelnem, ahogy egy tölcsért szorongatva húzódok arrébb a vidám tömegtől.
     Ahogy beléptünk a fagyizónak nevezett üzletbe, elengedte kezemet, majd sajnálkozva fordult felém. Bizonytalansága egy halk kuncogásfélét csikart ki belőlem, amin még magam is meglepődtem. Olyan ártatlannak és sebezhetőnek tűnt Chanyeolnak ez az oldala. Mintha az öcsémet vittem volna el fagyizni, aki nem kissé nőtt túl rajtam. 
     - Válassz! - mutattam kezemmel a kínálatra, ami elől abban a pillanatban lépett el két fiatal lány, majd nevetgélve surrantak ki az épületből. Akár még bosszanthatott is volna a tudat, hogy Yeol egyáltalán nem visszakozott, de túlságosan rám ragadt a lelkesedése, amivel elárasztott abban az öt percben, mire beértünk a cukorka színben pompázó üzletbe.
     Mikor végre sorra kerültünk, Chanyeol szinte az üveglapra tapadva vizslatta az ízeket, amik elég nagy kínálatban tárultak elénk. Elemelve róla a tekintetemet a lányra emeltem szemeimet, aki mosolyogva figyelte barátom rajongását. Nem tudtam eldönteni, hogy aranyosnak vagy idiótának nézte-e Yeolt, de hamar el is szaladt fejemből a gondolat, mikor a mellettem álló mély hangján megszólalva három ízt is felsorolt az eladólánynak.


*Chanyeol*

      Amikor beléptünk az általam éppen Mennyországnak titulált helyre, tétován engedtem el a kezét. Nem akartam bunkónak tűnni, de azt sem tudtam, hogy hogyan kérdezhetnék rá arra, hogy mégis hány gombóc fagyit kérhetek.
      Mikor aztán szabad utat kaptam, megbabonázva tapadtam rá a kínálópult üvegére, hogy egyesével végigszemlélhessem a teljes kínálatot. A neveiket olvasva próbáltam minden ízt elképzelni, s ez alapján próbáltam kiszűrni, melyik is esne a legjobban kiéhezett valómnak. Éreztem, hogy percek telnek el, és valószínű komplett idiótának tűnhettem, de nem érdekelt, a legjobbat akartam választani.
     - Kávé, kék áfonya, mangó! - húztam ki magam büszkén. - Ezeket kérném - tettem hozzá kedvesen elmosolyodva, biztos voltam abban, hogy a legjobbakat választottam.
      Ahogy az eladó a tölcsér után nyúlt boldogon vigyorogva néztem Jongdae-re, kíváncsi voltam, ő mit fog választani. Vajon megengedné, hogy megkóstoljam?


*Chen*

     Kíváncsi tekintete egy idő után kezdett feszélyezni. Mégis mi a faszért néz még mindig? Kissé dacosan néztem rá, majd némi éllel a hangomban szóltam oda neki.
     - Megtennéd, hogy nem bámulsz folyamatban? Nagyon idegesítő... - Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg az irritált, hogy kíváncsi tekintetét rám szegezte, vagy pedig az, hogy tisztában voltam a dolgokkal. Ahogy ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, igyekeztem minél higgadtabb maradni. Értetlen tekintete csak tetőzte a dolgokat, de valamilyen szinten tényleg felfoghatatlan volt a kirohanásom. - Aish, sajnálom. Választanál nekem is? - erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra, hogy hitelesebb legyek.


*Chanyeol*

      Mikor rám mordult, nagyon meglepődtem. Indokolatlannak véltem, de nem éreztem úgy, hogy okom lenne ezt felróni neki, ha már egyszer megszánt és vett nekem édességet. Ezek az állandó, hirtelen hangulatváltozásai néha már kezdtek engem is kiakasztani. Olykor annyira kikívánkozott, hogy én is rárivalljak, de tudtam, hogy utána lelkiismeret furdalásom lett volna.
      Végül arra kért, hogy válasszak neki is valamit; egy olyan szintű műmosolyt erőltetett magára, amit inkább ne tett volna. Az én kedvem is kezdett lohadni; a vigyorom eltűnt és kétkedve néztem rá, majd újra az eladó felé fordultam. Fogalmam sem volt, mit válasszak; egyszerre tudtam elképzelni édes és keserű ízeket Jongdae-nek. Próbáltam nem sokáig töprengeni, de tartottam attól, hogy sikerül beleválasztanom egy olyanba, amit esetleg nem kedvel.
      - Csoki, citrom és málna - mosolyogtam a lányra. Ezek az ízek voltak azok, amik szerintem a leginkább illettek a személyiségéhez.
      A csokoládé aranyos, gyermeteg oldalát juttatta eszembe, mert hát melyik igazi gyerek nem szereti a csokit? A citrom a savanyú ábrázatát tükrözte, amikor valami olyat mondtak neki, ami épp nem volt ínyére. A málnáról pedig a vidám, közös pillanataink rémlettek fel.
     Elég érdekesen pillantott rám, mikor kifizette a fagyikat és elindultunk kifelé - ezáltal szinte teljesen biztos voltam abban, hogy sikerült valami olyan mellett döntenem, amit nem szeret. Zavartan, tarkómat vakargatva követtem ki a helyiségből. A közelünkben egyáltalán nem volt üres pad, így elindultunk befelé a sétálóutcán ülőhelyet keresve. Száz méter után, ahogy a negyedik foglalt pad mellett haladtunk el, Jongdae arcára látható idegesség ült ki. Mikor a legközelebbi padon ülő kisfiúhoz lépett, el nem tudtam képzelni, mire készül. Idegesen a gyerekre förmedt, aki először megrémült, majd felpattanva szélsebesen elrohant. Megrökönyödve pillantottam arra a vadmacskára, aki nemrég oly' kedves volt velem, mire csak egy vigyort küldött felém, s leült frissen szerzett helyére. Megakadva követtem, de mielőtt még én is társultam volna hozzá, körbepillantottam, nincsenek-e a közelben a fiú szülei. Még a végén megvernek, mert ez a hülye elkergette a gyereket. Mikor megbizonyosodtam arról, hogy tiszta a terep, még mindig kicsit tartva tőle leültem mellé. Rápillantottam arcára, miközben ő érdekes tekintettel vizslatta a kezében szorongatott tölcsért. Egy részemet nagyon érdekelte, hogy vajon mi a véleménye arról, amit neki választottam, másik felem viszont a negatív reakció miatt inkább nem akarta tudni.
      - Na, - kezdtem eléggé sután - mit szólsz hozzá? - egyszerűen képtelen voltam a szemébe nézni. Még én is komplett idiótának néztem magam, hogy egy ilyen apróságra így rágörcsöltem, de nem tudtam, mit kezdeni magammal.


*Chen*

     Nem akartam közbeszólni, ha már megadtam neki a lehetőséget a választásra, de ahogy megpillantottam a tölcsér aljáról kikandikáló színt, elfintorodtam. Annyiféle íz közül sikerült pont egy olyat választania, amit már kiskoromban sem csíptem. Ha Baekhyun állítása igaz lenne, akkor ilyen apró dolgot is megjegyzett volna már rólam az elmúlt négy év alatt, nem? 
     Nem kifejezetten foglalkoztam Chanyeollal, csak haladtam előre, abban a reményben, hogy találok majd egy szabad padot. Ám egy idő után kezdtem unni, hogy minden helyen ült valaki; nevetgélve és beszélgetve a társaival. A fagyi rettentő gyorsan olvadt a tölcsérben, de nem volt gusztusom még hozzá az előbbi megállapítás miatt, így mikor végigfolyt ujjamon a málna és a citrom összekeveredett, halvány színe, elegem lett. A legközelebbi padhoz léptem, és határozottan néztem le a kisfiúra. Pár pillanatig csak dacosan méregettem, míg ő megszeppent tekintettel viszonozta gusztustalan gesztusomat.
     - Menj már! - Valószínűleg nem is értette, mit mondtam neki, hiszen az angollal nem is foglalkoztam. Nem fogok egy szaros gyerek miatt más nyelven beszélni! A hangsúlynak köszönhetően - na, meg biztosra vehettem, hogy az arckifejezésem sem lehetett barátságosabb - elhúzta a csíkot. Összevont szemöldökömet rendeztem, majd apró mosolyra húztam számat, hogy ennyi is elég volt a cél érdekében. Azonnal elfoglaltam a jól kiérdemelt helyemet, majd büszkén felnéztem az árnyékoló Yeolra. Így legalább nem sütött a Nap a szemembe... Vigyorogva vettem tudomásul megszeppent arcát, majd mikor körbetekintett, nem értettem, mitől tart. Talán nem akar velem mutatkozni? Annál jobb! 
     A tölcsérre emeltem ismét szemeimet, és undorodva figyeltem, ahogy a ragacsos fagylalt végigszántotta kezemet. Kézfejem már színes pompában tetszelgett, mikor Chanyeol megszólalt. Mégis mire gondolt? A fagyira, a helyzetre vagy a nyaralásra? 
     - Mihez? - Szemeimet nem emeltem el kezemről még kérdésem után sem. Csak az a gondolat motoszkált a fejemben, hogy le kell tisztogatnom magam. Ennek a legegyszerűbb módját alkalmazva még jól is jöhetek ki, ha a tervemet veszem figyelembe. Tudtam, hogy Yeol nem számít rá, és valószínűleg érdekesen fog reagálni a dologra, ha minden jól alakul.


*Chanyeol*

    Már a nyelvemen volt a mondat, hogy visszavágjak neki, miszerint kérdésre kérdéssel reagálni illetlenség, de torkomon forrt a szó, mikor kézfejét ajkaihoz emelve nyalt végig rajta, egészen ujja hegyéig. Úgy festett, mint egy mosakodó macska, mégis ezzel együtt hihetetlen szexi volt, ahogy rózsaszín nyelvét végigvezette bőrén. Éreztem, hogy kiszökik a vér az arcomból; fal fehér lehettem. Majd mikor ajkain nyalt végig, hogy a mellé kent édességet eltüntesse, szám teljesen kiszáradt.
     Hirtelen reagálni sem voltam képes, a gyomrom is összerándult, így azt sem tudtam megtenni, hogy a fagylaltomnak szentelve figyelmem úgy tegyek, mintha mi sem történt volna. Annyi érzés kezdett kavarogni bennem, azt sem tudtam, melyikre figyeljek. Legszívesebben ajakihoz hajolva, nyelvéről ízleltem volna meg a málnás fagyi ízét, de bármennyire is vágytam rá, nem tehettem meg. A csókot követő következmények súlya ott lebegett a fejem felett. Tudtam, hogy ő nem úgy érez, ahogy én; hogy ellökne magától, a kapcsolatunkat pedig nem kockáztathattam. Végre kezdtek jól alakulni köztünk a dolgok; szóba állt velem, emberként kezelt. Úgy éreztem, biztos úton haladok afelé, hogy a barátja lehessek. Egy igazán jó barátja, akire a titkait is rábízná idővel, és fontosabb volt számomra az, hogy mellettem legyen, minthogy egy csókkal végleg eltaszítsam.
     Töprengve meredtem a kezemben tartott tölcsérre, már nem is kívántam. Hogy juthattam idáig? A mangós, egykoron kívánatos, duci fagylaltgombóc már teljesen eldeformálódott, szinte tócsaként keveredett az alatta lévővel egy érdekes színvilágot felvéve. Nekem kellett volna megszólalnom, mondanom valamit, mielőtt még hallgatagságomon húzza fel magát, de egyszerűen nem találtam a hangomat. Bárcsak elmondhattam volna valakinek mindazt, ami ilyen szintű érzelmi vihart kavart bennem.