Tizenhatodik fejezet

Ajánlott zene: 4MINUTE - Hate

Baekhyun vs Chanyeol 2-0

*Chen*

     Egyikünk sem zavartatta magát; magasról tettünk az ismeretlen emberekből álló, táncoló tömegre, de még ennek ellenére is eljutott a fülemig egy-két kurjantás, ami meglepően pozitív visszhangú volt. Azon már nem is csodálkoztam, hogy Baek ebből erőt merítve húzott vissza magához, majd mélyítette el csókunkat. Tudtam, tisztán érezhető volt, hogy ennél sokkal többet akart, s ezt nem csak dudorodó nadrágja erősítette meg bennem.

     Ajkaitól elválva kezdtem ismét táncolni; még jobban fel akartam húzni. Én az első lépést már megtettem, így a következő rajta állt. A vendégek között szlalomozva táncoltam kijjebb, egyre messzebb kerülve Baekhyuntól. Tudtam jól, hogy felhergelt állapotban nem fog lemondani rólam, s az ital elég lökést adott ahhoz, hogy játszadozzak az idegeivel. Meglepő mód nem láttam semmi kivetnivalót abban, hogy történjen köztünk valami, s ezáltal sokkal felszabadultabban hívogattam. Nem voltak problémáim; minden gond, ami akadályozhatott volna, az tőle és Chanyeoltól származott, de sikerült arra a szintre visszalépnem, ahonnan már csak külső szemlélőként, semleges reakciókkal szartam rájuk. 

     Csak arra tudtam gondolni, hogy Baekhyun hogyan teljesíthet az ágyban, s elködösült tekintettel néztem vissza abba az irányba, ahonnan elindultam, de őt már nem találtam ott. Mellőlem lépett határozottan elém, s azt a maradék, fenn álló pár lépést kettészelve lökött a falnak, majd habozás nélkül mart ajkaimra. Őszintén meglepődtem, mikor az irányítást rám hagyta, s vággyal fűtve viszonozta a csókot.

*Chanyeol*

     Fél órán keresztül csak magam elé meredve ittam a sörömet. Egyszerűen képtelen voltam felfogni az egész helyzetet. Baek miért csinálja ezt? Jongdae miért enged neki? Biztos, hogy csak a pia miatt? Ittak egyáltalán? Csak én nem vagyok elég jó? Mi a baj velem? Túl sok volt a kérdés, és a válaszokat egyszerűen sehol sem találtam, pedig még az apró betűs részeket is átbogarásztam. Mit nem vettem észre? Mert a jelek szerint valami felett nagyon átsiklottam, csak még nem jöttem rá arra, hogy mi lehetett az.
     Először fel sem tűnt, hogy két lány kezdett legyeskedni körülöttem, bár miután észrevettem őket, akkor sem szenteltem nekik sok figyelmet. Ám amikor egyikük már konkrét a képembe nyomta a melleit, míg a másik az ölembe mászott be, kezdett elszakadni a cérna, s igyekeztem minél határozottabban elhessegetni őket.
     - Felejthetetlen éjszakában lenne részed, édes.
     - Hidd el, nem bánnád meg! - Abban a pillanatban áldottam az eget, hogy aránylag jó angoltudásra tudtam szert tenni az évek folyamán, így próbálkoztam szavakkal is felvilágosítani őket, hogy mégis hogyan állok én ehhez a felejthetetlen estéhez.
     - Nagyon kecsegtető ajánlat, de inkább nem élnék, vele; az én estém már így is fergeteges - löktem el az ölembe fészkelő lány kezeit ingem gombjától.
   - Na, ne kéresd magad, szivi! - Szinte gyomorforgatóan intenzív alkoholszag lengte őket körül parfüm helyett, így egyértelmű volt, hogy nem voltak már szomjasak.
    - Keressetek mást, mert ezzel nálam nem lesz sikeretek - próbáltam egyre határozottabb hangnemet megütni, de nem jutottam vele semmire. Ezek olyanok voltak, mint a piócák. A lány ismételten akcióba lendült, s mikor már az ingem alá próbált bemászni kezeivel, míg a nyakam csókolgatta, addig a másik nadrágon keresztül markolt rám - itt volt az a pont, ahol tényleg kiborultam.
     - Hagyjatok már, a rohadt életbe! - löktem el végül erővel őket magamtól. - Nyissátok már ki a szemeteket!  Meleg vagyok, oké?! - nem akartam, de muszáj volt már lépnem, ám ami ez után jött, az eléggé meglepett.
   - Baszki! - ugrott ki ölemből a csaj, míg a másik is végre elengedett. - Mi a faszért nincs szerencsénk? - nézett végig rajtam mindkettő egyszerre. Csak értetlenül meredtem rájuk... - Létezik, hogy minden kiszemelt, kurva jó, ázsiai fazon buzi?! Az Univerzum van ellenünk, Sheila, érted?! - csattant fel az alacsonyabbig, mire meglepetten pislogtam rá. Ledöbbentem. Nem mindennapi, hogy az ember csak úgy, egy bulin belefut két koreaiul beszélő, angol lányba.
     Csak lesokkolva pillogtam utánuk, majd még egy sör után kezdtem nézelődni. Sajnos az állításukat nem tudtam alátámasztani. Nem rohangált olyan sok meleg Koreában; meg sokan még saját maguk elől is tagadták, csak azért, hogy megfelelhessenek az elvárt normáknak. Ritkaság számba mentek az olyan társaságok, mint a miénk; mi nem igazán tagadtuk, hogy azok vagyunk, akik. Ez hozott össze minket. Mivel Baek aktívan részt vett az egyetemi életben, így ő könnyen rá tudott bukkanni a többiekre, a fiatalabbak... Hansolék meg csak úgy mellénk csapódtak. Bár be kellett látnom, sok esetben jól jött, hogy ott voltunk egymásnak, és nem kellett nagyon ecsetelni a dolgokat, hisz mind átmentünk ugyanazokon a hullámvölgyeken.
     Még egyszer körbenéztem a már javában megritkult embercsoporton, majd a fél üveg sört lerakva az asztalra - úgyis lesz aki megissza -, nagy levegőt véve indultam el befelé.
     Épp tehetetlenül lézengtem a nappalinak tűnő helyiségben valami kaja után kutatva, miután nem találtam a konyhában semmi olyat, ami megfelelt volna, mikor Baekhyun elégedett vigyorral a képén kezdett el letrappolni a lépcsőn, ami az emeletre vezetett. Épphogy meglepődtem azon, hogy egyedül mászkált odafenn, mikor lemaradva mögötte Jongdae is feltűnt. Elég sok minden megfordult a fejemben, hogy mit csinálhattak kettecskén, de inkább csak megpróbáltam annyival lerendezni, hogy biztos a mosdót keresték.
     De... Nem volt szerencsém, mert Byun elég hamar kiszúrt, és leérve a lépcső aljára rögtön felém indult meg. Kaján mosolya vigyorrá szélesedett, szinte a képembe röhögött, amitől úgy éreztem, hányni tudnék. Közel lépve hozzám a vállamra kapaszkodva ágaskodott fel, hogy a fülembe suttoghasson.
     - Már nem csak egy körrel vagy lemaradva, Channie - súgta negédesen, majd egy idegölő kacagás után tovább is állt, meg sem várva a reakciómat.
     Nem lehet... Megsemmisülten néztem távolodó alakja után, enyhén bicegett, mintha meghúzta volna valamijét. Most ez komoly? Komolyan még neki is sikerült megkapni? 



*Chen*

     Az ágyon eldőlve néztük egymás arcát. Szinte fel sem ismertem Baekhyunt azoktól a letisztult, gondmentes vonalaknak hála. Percekig csak egymás lélegzetvételét hallgattuk; egyikünkben sem volt elég energia ahhoz, hogy felálljon a helyéről. Meglehetősen szebbnek láttam így, hogy az izzadt tincsei homlokára tapadva emlékeztettek az együttlétre. Folyamatos figyelésemnek köszönhetően érezhetően zavarba jött, mosolyogva fordította el tekintetét rólam, s a plafont kezdte méregetni, miközben ujjaival felsőjének végét gyűrögette.
    Soha azelőtt nem volt még alkalom arra, hogy minden ruha a szex végéig rajtam maradt volna, de most sem ő, sem én nem éreztem fontosnak, hogy teljesen meztelenül essünk egymásnak. A lépcsőn felérve már alapból nem tudtunk másra gondolni, csakis arra, hogy ha már a másik háló foglalt volt, legalább ez üres legyen. Habozás nélkül támadt le, mégis ő maradt alul.
     Elmosolyodtam a közeli emlék felelevenítésére, majd Baekhyun keze után kaptam. Idegesített, hogy megállás nélkül gyűrögette felsőjét. Nem tudtam eldönteni, hogy miért volt ennyire zavarban. Vagy ez más lenne? Az is eszembe jutott, hogy talán megbánta azt, amit tettünk, pedig még ki sem józanodott. Erre a gondolatra viszont rögtön elillant az a kellemes érzés, ami eddig körbelengett minket... vagyis engem, s az ágyról felpattanva összerántottam magamon a nadrágomat.
     Nem igazán foglalkoztam azzal, hogy ezek után mit kezd magával, vagy azzal, hogy mennyire fog rám akaszkodni, illetve elkerülni. Nehezen tudtam bevallani, de ami tény, az tény, tényleg kibaszottul szarul esett a feltételezés, miszerint megbánta, hogy lefeküdt velem. Ahogy kiléptem az ágy melletti ajtón, még láthattam, ahogy Baekhyun is ülő helyzetbe kényszerítette magát.
     Meglepően sokan voltak még az emeleten is, a lépcsőnél szó szerint megállt a tömeg iszogatni és csevegni, így első utam inkább az ellenkező irányba vezetett. Reménykedtem benne, hogy segítségkérés nélkül megtalálom a fürdőt, s szerencsére nem is kellett csalódnom. Arra viszont már nem számítottam, hogy a helyiségbe belépve a tömény hányásszag fogja megütni az orromat, miközben a budi felett két csajszi támogatta az öklendező barátnőjét. Fintorogva basztam be magam mögött a fürdő ajtaját, majd nekitámaszkodtam a falnak.
     Amint megláttam a folyosó barna szőnyegére lépő Baekhyunt, megindultam felé. Tudtam, hogy le akar majd menni a földszintre, így tisztes távolságban, de követtem, hogy véletlenül se kelljen beszélgetésbe elegyednem vele. Bőven sok volt az este folyamán a társasága, így csak táncolni akartam, ha már a retyóra nem jutottam el. Még szerencse, hogy csak arcot akartam mosni...
     Mikor a lépcső közepénél jártam, tökéletes rálátásom volt Baek nyújtózkodó alakjára, amint Yeol füléhez férkőzve súgott neki valamit. Érdekes volt, hogy ezek ketten egyáltalán még beszéltek, de az még meglepőbb volt, ami a magas arcán kiülni látszott. Színtiszta undort és elítélést láttam rajta, amit szemöldök ráncolva tanulmányoztam, míg le nem értem a táncoló tömeg széléhez. Ebből az apró mozzanatból akár azt is biztosra állíthattam volna, hogy tényleg csak szórakoznak velem, mégis... Inkább éreztem úgy, hogy Baek legjobb barátját bosszantotta, s nekem ehhez semmi közöm nem volt. Legalábbis mertem remélni.


*Chanyeol*

     Kaja keresés helyett inkább visszamentem a konyhába, majd ott egy üveg sör társaságában levetettem magam az egyik bárszékre. Érzékeltem ugyan a körülöttem szenvedő embereket, de valahogy mégsem jutottak el a tudatomig a dolgok. Átvertnek, csalódottnak, tehetetlennek és hihetetlenül szerencsétlennek éreztem magam. Baekhyun után kellett volna mennem, megrángatni, hogy mégis hogyan volt képes ezt megtenni, de ehelyett csak ültem, és még fel sem fogtam igazán a szavait. Undorodtam tőle és magától a szituációtól egyaránt.
     Átvert... mocskosul aljas módon... az az ember, akire ezelőtt az életemet is képes lettem volna rábízni, ezen pedig nem voltam képes túljutni. Úgy éreztem, egyszerre vesztettem el a legjobb barátomat és dőlt romba mindaz a bizalom, amit lassacskán sikerült Jongdae felé elérnem. Még a nyaralás java hátra volt, mégis legszívesebben fenékbe billentettem volna  a kitalálóját, ha az nem én magam lettem volna. Képtelen voltam elhinni, hogy tényleg ennyire pillanatok alatt képes volt tönkremenni minden.
     A sör keserű íze semmit sem segített a helyzeten, mégis jól esett; igazodott a hangulatomhoz. Csak oda jutottam, hogy bármennyire is esne jól mást okolni, s gúnyosan, újjal mutogatva az ő nyakába varrni, hogy minden bánatom okozója, be kellett látnom, hogy az egészet magamnak idéztem elő. Mindig is csak a szám volt nagy; sajnáltattam magam, mint a hősszerelmes, de lépni sosem voltam képes. Nem egy tálcán kínált alkalmat hagytam továbbállni, csak azért, mert számomra nem voltak megfelelőek az adott pillanatok. Mintha nem is akartam volna eléggé... Pedig csak másképp szerettem volna, s hittem, hogy máshogy is megkaphatom... Ha léptem volna, most minden teljesen más lenne. Esetleg Jongdae az enyém lenne, s boldog lehetnék mellette, ha pedig mégsem, akkor ott lenne az, hogy megpróbáltam, és még ha el is buktam, emelt fővel állhattam volna tovább. Baek még a barátom lenne, nem pedig afelé teperne minden erejével, hogy a legádázabb ellenségemmé váljon.
     Mindent én magam rontottam el, és nekem is kéne rendbe hoznom. Egyedül. De ehhez már úgy tűnt, túl késő. Egy tehetetlen lúzernek éreztem magam, akin még a pia sem volt képes segíteni.


*Chen*

     Nem sokáig tartott a lendületem. Inkább csak a hátsó ajtó melletti falnál álldogáltam, egy üveg sörrel a kezemben, amiből egyébként még egy kortyot sem ittam. A mozgó tömeget néztem, az alakok így, félig józan állapotban is összemosódtak, s éreztem, hogy menten kiadom a taccsot, ezért jobb ötlet híján az emeletre vezető lépcső felé igyekeztem - ismét. Fent legalább már tudtam, hol találom a budit, míg ha a földszinten álltam volna neki keresgélni, nagy valószínűséggel nem értem volna célt.
     A lehető leggyorsabban siettem el Jongin és Taemin előtt, hogy véletlenül se szólítsanak le. Mondjuk alapból annyira el voltak foglalva egymással, hogy ha bombát kiáltottam volna, akkor sem szakadtak volna el a másiktól. Tényleg sajnáltam az idősebbet; ő jó gyerek volt, jobbat érdemelt volna Jonginnál.
     Amint kiértem a táncolók közül, s egy kicsit szabadabb területen álltam, egy ismerős alakot láttam elsiklani előttem. Annyira meglepődtem... Csak reméltem, hogy rosszul láttam; hogy csak képzelődtem, ennek ellenére mégis egy íves kanyart vettem. Emiatt pedig iszonyatosan megszédültem, forgott velem a világ; az arcok kezdtek jobban összemosódni, majd a padló koszos felületét egész testemmel érezhettem.
     A fejem után kaptam. Hogy a faszba koppanhatott ekkorát?! Mérgelődve ültem fel, majd a felém nyújtott karba kapaszkodtam, anélkül, hogy megnéztem volna, mégis kihez tartozik.
     - Köszönöm - a lehető leghalkabban mondtam, de az ismerős arcra felpillantva biztosra vettem, hogy hallotta. Mosolya kiszélesedett, majd szemeivel végigmért tetőtől-talpig. Szinte semmit nem változott.
     - Jó újra látni, Jongdae - vigyorodott el szerencsétlen valómon, ami lesokkolva figyelte minden rezdülését, attól rettegve, amit tervezgetett a fejében. Mert igen, biztos voltam benne, hogy nem véletlenül jött elém, nem ok nélkül segített nekem. Ahogy elhagyta száját a nevem, ismét kiszolgáltatottnak és fájóan üresnek éreztem magam. Képtelen voltam feldolgozni, hogy tényleg előttem állt; csak egy rossz képzetnek akartam elkönyvelni, így a tömegben olyan alakot kezdtem keresgélni, aki segítségemre válhatott. - Meglepő... Nem hittem volna, hogy keresni fogsz - fölényeskedő hangszínének köszönhetően muszáj volt ismét ránéznem. Ajkai elégedett mosolyba görbültek, amitől ismét visszatért az elfeledett hányinger.
     - Nem tudtam, hogy itt vagy - jelentettem ki játszi könnyedséggel. Semmi szín nem volt a hangomban; magamba fojtottam mindent, még mielőtt rájött volna az érzéseimre.
     Ahogy tisztultak a dolgok, képes voltam feldolgozni, hogy bizony előttem áll, s nem is akárhogyan. Ugyanolyan magabiztossággal, mintha semmi nem történt volna. Nyoma sem volt a megbánásnak, szemeiből inkább a tömény lesajnálást olvashattam ki. Mintha... mintha neki lett volna oka undorodni tőlem.
     - Ugyan, Jongdae! Tudtad nagyon jól, hogy Amerikába költözök.
     - Ez Hawaii - javítottam ki, mire ingerülten csettintett nyelvével. Ezt a pillanatot választottam arra, hogy ismét keressek a társaságomból valakit. Mégis... Csak egy alak után kutattam. Tudtam, ha el akarok innen tűnni, s holnap még épségben a nyaralóban ébredni, akkor csakis Yeol állhat rendelkezésemre. Én nem jegyeztem meg az ide vezető utat...
     - Akkor mégis mi szél hozott erre, cica, hm? - kérdezte negédesen, s kezével arcom felé nyúlt, hogy bőrömet égető lüktetéssel jutalmazza ujjainak nyomán. Feszülten ütöttem el kézfejét, majd hátat fordítva indultam meg. Sietős léptekkel haladtam abba az irányba, ahol Chanyeol volt, mikor lejöttem az emeletről. Abban reménykedtem, hogy csak annak a három-négy embernek és az összezavarodott elmémnek köszönhetően nem szúrtam ki, de tévednem kellett. Idegesen kapkodtam a fejemet egyik irányból a másikba, azért imádkozva, hogy Yeol bukkanjon fel valahol. Akkora zűrzavar volt a fejemben és - úgy éreztem - körülöttem is, hogy még Jongint sem találtam, pedig ők végig ebben a térben tartózkodtak.
     Remegve támaszkodtam neki a legközelebbi falnak. Elsőnek csak fejemet nyomtam hozzá, de hamar megfordultam, hogy hátamat vessem neki. Miért van itt? Az volt az egészben a legrosszabb, hogy minden uralmamat elvesztettem az érzéseim felett, s az emlékek is könnyeket csaltak szemeimbe. A mellkasomat erősen nyomta a mázsás súly, mégis teljesen üresnek éreztem magam. Mintha újból kiszakítottak volna belőlem valamit, nem törődve azzal, hogy képtelen voltam a fájdalmat elviselni. Halántékom szúrt és lüktetett; ismét émelyegni kezdtem, s csak halványan érzékeltem, ahogy megfogták a vállamat.


*Chanyeol*

     Mikor végeztem a sörömmel, végül úgy döntöttem, hogy nekem ebből elég volt. Ideje lelépnem. Már átrágtam magam minden hülyeségen, lassan már ott tartottam, hogy az infláció is az én számlámra írható. Először csak szép csendben el akartam tűnni, de rájöttem, hogy a többiek nem valószínű, hogy tudják a nyaralóhoz vezető utat, így illene megkérdeznem, velem akarnak-e jönni.
     A nappaliba érve kíváncsian néztem körbe, kit találok ott, mikor egy olyan látvány tárult elém, amire nem igen számítottam. Jongdae falnak vetett háttal állt, kissé összegörnyedve, eléggé ramatyul festett. Rögtön felbugyborékolt bennem az aggodalom, hogy vajon mi történhetett vele. Vajon Byun bántotta? De a bennem tomboló dac és sértettség, csalódottság rögtön elnyomta, mondván, hogy nem érdemli meg, hogy vele foglalkozzak. Percekig csak néztem őt, de mivel helyzete semmit sem változott, végül csak nem bírtam ki, hogy ne menjek oda hozzá.
     - Minden rendben? - helyeztem kezem óvatosan a vállára, kíváncsian várva válaszát.
     Szavak helyett viszont csak felnézett könnyes szemeivel, majd szinte rám vetve magát ölelte át szorosan derekam, miközben arcát mellkasomba temette. Éreztem, ahogy könnycseppjei átitatták ingem; teljesen lesokkoltam, semmit sem értettem. Ez most mi?
     Kis habozás után végül én is magamhoz öleltem őt, s hátát simogatva próbáltam nyugtatni. Nem egyszer próbáltam már elképzelni, milyen érzés lehet aprócska, törékeny testét magamhoz szorítani, mégis felülmúlta minden elképzelésemet. Ahogy hozzám simult... mintha csak karjaim közé teremtették volna alakját. Parfümjének kellemes illata az orromba kúszott, arra ösztökélve, hogy fejem lehajtva hajába csókoljak kedveskedőn. Ahogy karjai megfeszültek derekamon, miközben próbált még közelebb bújni hozzám, csak arra tudtam gondolni, hogy nem akarom, hogy elengedjen.
     Mégis annyira furcsa volt ilyen helyzetbe kerülni vele; ahogy riadt kismacskaként bújik karjaim közé. Egyszerre esett jól, hogy ölel, és szakadt meg a szívem, mert így kellett látnom őt.
     - Oh, szóval ez a létra lenne az új lovagod, drága? - meglepetten néztem az idegen hang irányába.
     Jongdae ijedten pillantott fel arcomra. Kétségbeesett tekintete mardosta a szívem, éreztem rajta, hogy tőlem várja a megváltást. Újra a srácra néztem, s nem kellett sokáig vizslatnom ahhoz, hogy felismerjem; a szemei rögtön elárulták. A nagy, barna, határozott, de mégis bárgyú fényű szempár, és a kifejezetten lágy arcvonások furcsa összhatást keltettek. A köztük vibráló feszültség egyértelművé tette, hogy már nem alkottak egy párt, valamint, hogy nem a közelmúltban mehettek szét. Ez egyszerre volt számomra megkönnyebbülés, mégis aggodalommal töltött el, hogy ennyire negatív, riadt érzelmeket váltott ki Jongdae-ből a másik jelenléte.


*Chen*

     Nem bírtam visszatartani magam. Annyira megkönnyebbültem, hogy Yeol állt mellettem, s aggodalmas hangja is meglepően jól esett abban a pillanatban. Habozás nélkül öleltem át derekát, s beletelt pár pillanatba, mire érzékeltem, hogy eddig visszatartott könnyeim utat törtek maguknak. Csak szorosabban öleltem Chanyeolt, s azt kívántam, bárcsak ne kéne soha a szemébe néznem; hogy semmit se kérjen számon. Biztos voltam benne, hogy magyarázatot fog követelni, hiszen eddig sem úgy viselkedett, mint aki szarna rá, velem mi van.
     - Oh, szóval ez a létra lenne az új lovagod, drága? - irónikus hangját meghallva ijedten néztem Yeolra. Nem akartam, hogy találkozzanak; nem szerettem volna őt ebbe belekeverni, hiszen semmi köze nem lett volna hozzá. Hirtelen nagyon bánni kezdtem, hogy gyenge pillanatomban talált rám. Már rég nem lennénk itt... 
     - Menjünk... - próbáltam olyan hangosan mondani, hogy Yeol tutira meghallja, de még ennél az egy szónál is elcsuklott a hangom. Bizonytalanság és félelem uralkodott el rajtam; nem akartam a közelében lenni. Azt hittem, hogy ennyi idő már elegendő volt a felejtésre, mégis ott állt előttem, én meg a lehető legszánalmasabban viselkedtem. Csak el akartam tűnni előle; soha többé nem akartam látni.
     Chanyeol karja után kaptam, s megszorítottam, éppen csak annyira, hogy szemeit elemelje róla, s inkább az én arcomat elemezze. Féltem bármit is mondani; tartottam attól, hogy veszekedésbe kezdenek, esetleg egymásnak esnek, így szavak nélkül könyörögtem Yeolnak.
     - Milyen édes - negédes hangjától kirázott a hideg és ismét megszorítottam Chan karját. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire szar lett az ízlésed, Jongdae - röhögött fel a legundorítóbb módon, amit eddig csak egyszer hallottam tőle. Belém fagyott minden szó, minden reagálás. Kevésnek tartottam magam ahhoz, hogy szembe szálljak vele. Összetörtnek és szánalmasnak éreztem magam; egy apró hangyának, akit mindenáron agyon akartak tiporni.


*Chanyeol*

     Annyira abszurd volt az egész. Ahogy Jongdae kiszolgáltatottan bújt hozzám, miközben az idegen megvető tekintettel méregetett minket... Sosem láttam még ilyennek, és őszintén szólva nem is gondoltam volna, hogy valaha fogom. Mindig is határozott volt, tudta, mit akar, és szembement érte az egész világgal, most pedig olyan volt, mint egy kisgyerek, akinek széttépték az alvós maciját az idősebbek. Azt sem tudtam, hogy hogyan kezeljem az egészet, mintha egy teljesen más ember állt volna most előttem - bár kifejezetten tetszett ez a Jongdae is.
     Ahogy újra az idegenre néztem annyira irreálisnak hatott az egész. Alacsony volt, lágy vonásokkal és vézna alkattal. Tipikusan az, akin ha egy nagyobbat löksz, már el is törte valamijét, Jongdae mégis szemmel láthatóan félt tőle, holott véleményem szerint még benne is több erő volt, mint ebben a mitugrászban.
    Ahogy rám nézve, elcsukló hanggal kért arra, hogy menjünk, aggodalmam még inkább felerősödött. Már épp próbáltam szemeimmel megtalálni a legrövidebb utat a kijárat felé, mikor az idegen gúnyos hangja ütötte meg újra a fülem. Őt sem tudtam megérteni... Miért élvezi ennyire, hogy fájdalmat okozhat neki; hogy ennyire kiszolgáltatott helyzetben láthatja?
     Mivel Dae nem mozdult, így vállát átkarolva, szorosan magamhoz ölelve indultam el vele, szabad kezemmel félretaszítva az idegent, és lélekben nagyon reméltem, hogy nem jut eszébe utánunk jönni, nem igazán akartam balhéba folyni.
     Végig - az egész úton vissza a nyaralóba - remegve ölelte a karomat, s egyetlen lépésre sem távolodott el tőlem.
     Össze voltam zavarodva. Nem értettem úgy igazán semmit sem, de abban biztos voltam, hogy meg kell őt védenem. Nem voltam biztos abban, hogy el fogja mondani, mi is történt az előbb, pedig úgy éreztem, hogy ha már akaratlanul is, de sikerült belekeverednem, illett volna tudnom, hogy ki is az a srác.