Tizenhetedik fejezet

Bizonytalanság 

*Chen*

     Teljes némaságba burkolóztam visszafelé. Nem mertem Chanyeolra nézni, bár ha úgy vesszük, más felé sem pillantgattam. Tekintetemmel végig az eltűnő-felbukkanó cipőm orrát figyeltem. A kellemetlen légkör maga alá temetett; éreztem, hogy valamit mondanom kellene, de egyáltalán nem tudtam, mit. Meg akartam neki köszönni, de tartottam tőle, hogy akkor hosszú mesélésbe kell kezdenem, amihez egyáltalán nem fűlött a fogam. Egyáltalán nem akartam Yeolt beavatni ebbe a dologba, bőven elég volt, hogy találkoztak egymással. Nem engedhettem, hogy még egyszer összefussanak, mert bár Chanyeol magas, mégsem néz ki valami sportos alkatnak. Egyáltalán edz valamit? Nem tudtam egyetlen egy sportágban sem elképzelni.

     A távolban kezdett látszódni a nyaralójuk körvonala, ami a Hold segítségével némiképp kirajzolódott a nagy fák között. Első nap ugyan nem tűnt fel, de mostanra már tisztában voltam vele, hogy Chanyeol szülei nem véletlenül választották ezt a házat. Szomszédok nem voltak, a főút és a part ugyanakkora távolságra volt tőle, így a zajongó, jókedvű emberek sem lehettek nyugalommegtörő idióták, akik egy-egy pihenésre szánt napot önkéntelenül zavartak volna meg. Ráadásul az a pár nagyobb fa, ami a telek mellett vert gyökeret, a melegebb nyári napokon kellemes, hűsítő helyet nyújthattak az ember számára, ha egy kis friss levegőre volt szüksége, mégsem akart a tömegbe menni. Tetszett a hely.

     Amint beléptünk a bejáratin, egyenesen elszeleltem a fürdőbe, majd magamra csukva az ajtót ültem le a lehajtott fedelű wc-re. Megfutamodtam? Lehet. De nem volt kedvem Chanyeol prédikálásához, kérdéseihez és aggódó mimikáihoz. Csak egyedül akartam lenni, és elfelejteni ezt az egész estét. Jobban jártam volna, ha nem megyek el velük abba a buliba; ha kivételesen nemet tudtam volna mondani egy ilyen hívogató ajánlatnak. Még ha Baekhyun meg is ajándékozott némi örömmel, hamar elvette ezt tőlem, amint realizálódott bennem, nem azért tette, mert tényleg szüksége volt rám. Kihasznált, ugyanúgy, ahogy én az elmúlt évek során egynéhány embert. Nem tudtam rá haragudni, de mégis rosszul esett, s ez azért képes volt hatni rám. Nem láttam már értelmét annak, hogy ismeretlen emberek ágyában kössek ki. Rettentő szarul éreztem magam, s csak egy megnyugtató személyre vágytam, aki képes lett volna elfelejtetni velem mindent. 

*Chanyeol*

     Ugyan szörnyen zavaró volt a kettőnk között megült csend, mégsem éreztem úgy, hogy jogom lenne azt megtörni. Jongdae-től vártam volna a magyarázatot a történtekre, de látszott rajta, hogy a világ összes pénzéért sem lenne hajlandó megszólalni. Annyira hirtelen történt minden; elsőre igazán fel sem fogtam, minek a közepébe csöppentem bele, vagy lettem belekeverve - én magam sem értettem igazán. Annyi egyértelművé vált, hogy a mitugrász Jongdae egyik ex pasija volt a srác, de érdekelt volna, hogy mi az oka a köztük kialakult feszült kapcsolatnak, mert valószínű nem szép szavakkal váltak el.
     A nyaraló felé vezető út alatt többször is felé pillantottam, hátha tekintetemmel szóra bírhatom, de - mint akinek fel sem tűnt - csak a cipőjét fixírozta, így inkább feladtam, s csak csendben mentem mellette, zsebre dugott kézzel. Miért kellett neki a kíséretem, ha egy szót sem szól hozzám? Ennyi erővel egyedül is jöhetett volna. 
     Ahogy beléptünk a ház ajtaján, szinte egy pillantás alatt eltűnt a szemem elől, pedig lett volna mit kérdeznem tőle, s addigra már megfogant bennem az elhatározás, hogy ha ő nem beszél, hát kérdezek én. Nem indultam rögtön utána, jobbnak láttam, ha hagyok neki egy kis időt egyedül lenni a gondolataival. A konyhába mentem, hogy igyak egy pohár vizet, és ha már ott voltam, egy szendvicset is összedobtam magamnak. Ez nagyjából húsz percet vehetett igénybe. Mikor már nem bírtam, tovább a keresésére indultam, válaszokra volt szükségem. Ha már így belekevert a szerelmi ügyeibe, nem teheti meg, hogy magyarázat nélkül hagy.
     Nem kellett sokáig kutatnom utána, a szobánk fürdőjében találtam rá. A lehajtott wc tetőn gubbasztott, teljesen magába roskadva. Látványa elbizonytalanított, tartottam attól, hogy ha elkezdem faggatni, azzal csak még inkább kárt teszek már így is összetört mivoltában, de tudnom kellett, hogy mibe csöppentem. Ki volt az a srác? Miért beszélt úgy vele? Miért sírt? Mi volt ez az egész?
     - Azt hiszem ideje lenne beszélgetnünk egy kicsit - álltam meg előtte, és tettem egyik kezem a vállára.


*Chen*

     Sejtettem, hogy Yeol egy idő után utánam jön, de nem hittem volna, hogy kopogás nélkül nyit a fürdőbe. Váratlanul ért, s még összeszedni sem volt időm magam, hogy egy szimpla "minden rendben"-nel lerázhassam.
     Nem pillantottam fel; vártam, mit fog mondani. Reméltem, hogy nem áll szándékában teljesen kifaggatni, csak a hogylétem érdekli majd. Alapból úgy éreztem, hogy egy szó sem lett volna képes kijönni cserepesre száradt ajkaim közül. Valamilyen oknál fogva féltem Chanyeol reakciójától, közelségétől és kíváncsiságától, ami nem kicsit bosszantott. Nem volt nekem senkim, hogy akármit is megmagyarázzak neki, mégis kontrolláltam magam, hogy véletlenül se legyek vele bunkó, ha már kisegített. Nem akartam, hogy körülöttem nyüzsögjön; ahogy azt sem, hogy úgy viselkedjen velem, mintha az óvni kívánt kisöccsével lenne. Még ha szarul is éreztem magam, nem bírtam elviselni, hogy féltő bástyaként próbált oltalmazni.
     Kijelentése után csak ráemeltem szemeimet. Vártam, hogy folytassa; hogy megtudjam, mégis miről akar beszélni. Nem akartam egyből nekiállni hülyeségeket beszélni, hiszen fenn állt annak a lehetősége is, hogy Yeol nem akar tőlem semmi konkrét magyarázatot. Az ő szájából szerettem volna hallani, hogy mégis mi érdekli, így érdeklődően döntöttem el fejemet.


*Chanyeol*

     Rám nézett, oldalra billentette a fejét, de nem szólt egy szót sem. Ugyan nem ellenkezett, de bele sem egyezett abba, hogy beszéljünk, ez pedig csak növelte a kettőnk között pattogó feszültségszikrák számát. Vártam, reméltem, hogy megszólal, de csak mereven bámult az arcomba barna szemeivel. Fogalmam sem volt, hogy mégis mire gondolhat.
     - Na, jól van - engedtem el végül a vállát. - Akkor kezdetnek elmagyarázhatnád, hogy mégis mibe keveredtem bele akaratom ellenére - szemei megvillantak, állkapcsa megfeszült, ami egyértelművé tette, hogy nem igazán akart ebbe engem beavatni, de már késő volt; nem hagytam futni.
     Ideges mozdulatokkal gomboltam ki még egy gombot ingemen, de nem segített; az apró helyiségben megragadt a fojtogató légkör. Mi a fenéért kell ezt ennyire túlbonyolítani? Miért nem képes végre kinyögni valamit?


*Chen*

     Mondatától megfeszültem. Mégis mit mondhatnék neki? Annyira koncentráltam arra, hogy bármi eszembe jusson, ami elég magyarázat lett volna a dolgokra, s semmit nem kellett volna kifejtenem, de semmi ötlet nem alakult ki a fejemben.
     - Nem keveredtél bele semmibe, Chanyeol. - Legjobb megoldás a tagadás. Elnéztem róla, miközben egy nagyobbat nyeltem. Bár nem voltunk közeli barátok, azért még mindig őszinte embernek vallottam magam, és a hazudozás nagyon rosszul ment, még ha ez nem is kifejezetten volt az. Semmi köze nincs ahhoz, hogy mi volt és mi van velem, a saját dolgával kellene törődnie, meg a többiekkel, akik lehet, ugyanúgy nem tudják az idevezető utat. Főleg, ha már nem szomjasak. - Csak rosszul lettem, ennyi - mosolyogtam rá egy kisebb szünet után ismét felé fordulva. Reméltem, hogy kívülről nem néz ki olyan gázul a próbálkozásom.


*Chanyeol*

     Kijelentésétől színtiszta döbbenet ült ki arcomra, amit egy pillanatig sem állt szándékomba palástolni. Most komolyan így gondolja, vagy csak szórakozik velem? Ahogy hatalmasat nyelve elkapta rólam a szemeit, csak egyértelművé tette, hogy ezt még ő sem hinné el magának. Persze, csak rosszul lett, nyilván. Teljesen evidens, hogy amikor ez ember csak úgy rosszul lesz, akkor sírva borul a haverja karjai közé.
     - Valóban? Én nem így gondolom - vérszegény mosolya rögtön leolvadt az arcáról. Nem cicám, most nem foglak futni hagyni. - Magyarázd már el légyszíves, hogy az a mitugrász srác miért is nézett a pasidnak, s te ezzel szemben miért nem ellenkeztél - kezem újra a karjára helyeztem, nem szorítottam meg, csak eléggé stabilan fogtam ahhoz, hogy ha menekülni próbálna, vissza tudja tartani. Elég régóta játszottunk már macska-egér játékot ahhoz, hogy végre tisztázzunk mindent, és az alkalom is tökéletes volt, mert ha még át is mennénk kiabálásba, nem lenne fültanúja, hiszen a többiek házon kívül voltak.


*Chen*

    Szavai pofonokkal értek fel. Most hallottam először ennyire komolyan és határozottan beszélni. Ismételten egy másik oldalát mutatta nekem, amit négy év alatt nem tudtam észrevenni.
     Érintése nyomán kirázott a hideg, s szikrákat szóró szemeibe néztem. Álltam szúrós tekintetét, s próbáltam rájönni, mégis miért haragszik rám. Végül is nem azt kértem, hogy a sittről hozzon ki, csak egy buliról akartam menekülni. Ennyire átlátna rajtam? Tényleg ennyire nyilvánvaló lenne, hogy egyetlen egy személy miatt lettem rosszul, és nem bírtam vele egy légtérben lenni? Halkan sóhajtottam egyet, miközben lemondóan emeltem el Yeolról pillantásomat. Szemeimmel a padlót kezdtem pásztázni. Vártam, nem akartam megszólalni; nem tudtam megszólalni.
     Chanyeol olyan határozottsággal állt előttem, hogy képes lett volna elhitetni velem, hogy neki bármit elmondhatok; hogy a segítségével sok mindenen túltehetném magam. Mégis féltem a reakciójától; tartottam attól, hogy egy apró kis mitugrásznak fog nézni, aki a saját seggét sem tudja megvédeni egy erőszakosabb balfasztól. Nem akartam, hogy Yeol sajnáljon vagy lenézzen. Azt szerettem volna, ha megérti, mennyire tehetetlen és esetlen voltam; hogy fiatal voltam még ahhoz, hogy időben észrevegyem a bajt az apró jelekből, amiket sugallt felém.
     Még ha meg is tudtam volna szólalni ott, a buliban, akkor sem tagadtam volna, hogy a pasim, hiszen ez az egyetlen kiút maradt abban a pillanatban. De mégsem mondhattam neki azt, hogy kihasználtam; hogy a javamra fordítottam a tudatlanságát.
     Könnyeim lassan, észrevehetetlenül kezdtek el folyni. Csak akkor vettem róluk tudomást, mikor Yeol leguggolva törölte le arcom jobb oldalát. Bőröm felforrt, így az égető érzéstől menekülve húzódtam el vigasztaló kezétől. Értetlenül tekintettem rá; úgy nézett ki, mint aki jobban szenved nálam; mint aki átéli fájdalmamat.


*Chanyeol*

     Eleinte még makacsan állta a tekintetem, szemeivel próbálta tudtomra adni, hogy hagyjam békén, mert semmit sem akar mondani. Végül halk sóhajt hallatott, majd elemelte rólam szép szemeit, annyira kiszolgáltatottnak láttam abban a pillanatban. Fogalmam sem volt, hogy milyen érzelmi folyamatok zajlódhattak le benne, de szemmel láthatóan nagyon megviselték.

   Ahogy megcsillantak a könnycseppek szemeiben, úgy kezdett egyre jobban szertefoszlani az elhatározásom. Lehet, túl messzire mentem? Nem kellett volna ennyire erőltetnem azt, hogy beszéljünk.

     Nem tudtam már meg nem történtté tenni a dolgokat, így csak leguggolva elé simítottam végig óvatosan könnyáztatta arcán, hogy eltüntessem róla a nedves cseppeket, melyek helyett rögtön buggyantak elő újak szemeiből. Már csak abban tudtam reménykedni, hogy nem teszek még nagyobb kárt benne. Talán még segít is, ha kisírja magát. Szívszaggató volt őt így látni, ennyire elesettnek és védtelennek, egyedül talán csak az könnyített a szívemre nehezedő súlyokon, hogy könnyeinek oka nem én voltam.

     Óvatosan karoltam őt át, s nyúltam térdei alá, hogy felemelhessem. Ellenkezett volna ugyan, de egy halk, kedves pisszenéssel belé fojtottam a szót. Törékeny testét mellkasomhoz öleltem, s úgy mentem ki vele a szobába. Az ágy szélére ültettem - immáron már csak - szipogó alakját. Kíváncsi tekintettel követte végig mozdulataimat, ahogy kikötöttem, majd levettem róla a cipőit. Gyengéden rámosolyogva léptem el tőle. 

     A saját lábbelimet csak hanyagul lerúgtam, majd kapkodva szétgomboltam az ingem, hogy azt ledobva magamról, a szekrényből kirántva egy kényelmesebb trikót vehessek fel.

     Az ágy másik oldalához lépve ültem le rá, nem tudtam, hogy mit is kellene kezdenem a helyzettel. Aludjak ma este is a fotelban, vagy újfent jót tennie Jongdae-nak, ha vele aludnék, mint azon az estén, mikor rosszat álmodott? Az eszem azt sugallta, hogy jobban járnék, ha magára hagynám, ha inkább nem ártanám bele magam jobban a dolgokba, szívem viszont arra ösztökélt, hogy mellette maradjak, vigyázzak rá.

*Chen*

     Gyengének éreztem magam, mikor ellenkezésem ellenére is ölébe kapott, majd az ágyon elhelyezve szabadított meg cipőmtől. Tudtam, hogy nem akar semmi rosszat, mégsem tudtam bizakodóan nézni rá. Pedig ő nem sejthette, mi zajlott le bennem abban a pillanatban, mikor ingét majdhogynem letépte magáról. Hatalmas gombóc gyűlt torkomban, szemeim elködösültek a könnyeknek köszönhetően, lesütöttem pilláimat, hagyva, hogy a cseppek végigszaladjanak arcomon. Feljebb másztam az ágyon, hogy minél távolabb kerüljek Chanyeoltól, majd magzatpózba összehúzva magam takartam el szánalmas arcomat kezeimmel.

     A fürdőben látott fájdalom elillant tekintetéből, mikor karjai közé vett, s ezzel becsapva éreztem magam. Úgy véltem, ő is csak megjátssza magát, s mikor azt hiszi, nem látom, megjelenik a valódi arca.

     Mikor már hosszú percek teltek el néma csendben, kinéztem ujjaim közül. Meglepetten konstatáltam, hogy Yeol teljesen felöltözve ült az ágy tőlem legtávolabb eső sarkán, és hosszasan engem méreget. Kétségbeesés tükröződött testtartásából, aminek köszönhetően bevillant, mi zajlódhat le benne. Lassan vettem el kezeimet arcom elől, majd kissé megemelkedve vártam meg, míg szemeivel az enyéimbe néz.

     - Sajnálom, Yeol, tényleg... - csuklott el hangom. Én magam sem tudom, pontosan mit akartam mondani, de talán ez volt a legmegfelelőbb, amit kiejthettem ajkaimon. Sajnáltam, hogy Baekhyun állítását elhittem; hogy ennek következtében igyekeztem kiszúrni vele; hogy a legjobb barátjával kezdtem ki, ami tisztán látható volt, hogy bántja; hogy kihasználtam; hogy még mindig nem voltam képes neki elmesélni a dolgokat. De leginkább azt, hogy négy évet pazaroltam el arra, hogy csak haverként tekintettem rá ahelyett, hogy jobban megismertem volna. Bántott minden, ami vele kapcsolatos volt. Sokkal több figyelmet szentelt nekem, mint amennyi időt én valaha szánni tudnék rá.

*Chanyeol*

    Csak néztem megtört, összekucorodott alakját. Ledöbbentett, hogy mennyire intenzív változásokon ment keresztül pillanatok alatt a hangulata. Amikor kihoztam a fürdőből, úgy tűnt, talán kezd megnyugodni, de most viszont, mintha még rosszabb lett volna a helyzet, mint ezelőtt. Nem igazán mertem közelebb menni hozzá, jobbnak láttam, ha csak az ágy sarkában ülve figyelem őt, ha már megszólalni képtelen voltam.
     Lassan kikukucskált ujjai közül, s végül tekintetünk összeakadt. Meglepően intenzív fájdalom járta át a lelkem, mikor megtört, könnyes szemeivel végignézett arcomon. Hát ennyire megszerettem volna egy olyan embert, akit igazából nem is ismerek?
   Mikor megszólalt, hirtelen egy aprót rándultam; meglepett elcsukló, rekedt hangja. Nem számítottam rá, hogy mondani fog bármint is; megszoktam a minket körbeölelő csendet, így szinte véteknek éreztem belerondítani.
     - Mégis mit? - persze egyértelműen jött volna az, hogy azt bánja, hogy nem nyílt meg előttem, hogy belekevert a magánügyeibe, de kiejtett szavai mást sugalltak. Úgy éreztem, valami teljesen más miatt kért bocsánatot, valami komolyabbért, amit ténylegesen szívből bán. Elképzelni nem tudtam, hogy mi lehet az.


*Chen*

     Elnyílt ajkakkal meredtem arcára; könnyeim elapadtak. Nem tudtam, mit válaszolhatnék kérdésére; nem hittem volna, hogy így reagál majd a bocsánatkérésemre.
     Jó ideig nem reagáltam semmit, így a légkör hamar feszültséggel telt meg. Torkomat megköszörülve néztem el róla, s inkább csak magam elé meredtem. Kiszáradt szemem szúrt; mellkasomon pedig még mindig ott pihent az az ólomsúlyú nehezék, mely a buliban támadt rá. Lehunytam pilláimat, s próbáltam lenyugodni, amivel elég lassan haladtam. Tudtam, hogy mondanom kellene valamit, de egyszerűen  nem jutott eszembe semmi. Ennyi szünet után alapból kínos lenne magyarázkodni.
     Amint érzékeltem, hogy a matrac süllyedése kezd alábbhagyni, kipattantak szemeim. Hirtelen úgy éreztem, nem bírnám ki, ha egyedül kellene aludnom ebben a nagy szobában, még akkor sem, ha Yeol csupán csak pár méterrel arrébb feküdt volna a fotelban. Ijedten pillantottam rá, de nekem már háttal állt, s nagyon úgy festett, hogy a szobát pásztázta. Mikor elindult az ajtó felé, elkapott a pánik. Itt akar hagyni? Bár elég gyerekesen hatott, de képtelen lettem volna túlélni az éjszakát Yeol nélkül.
     - Hova mész? - már a kilincsen volt a keze, mikor megállítottam kérdésemmel. Elég halknak és erőtlennek hangzott, ő mégis megtorpant.

*Chanyeol*

    Csak vártam és vártam, de semmi. Nézett rám, mintha nekem kellene megmagyaráznom a nemrégiben történteket, majd lehunyta szemeit, s újra teljes mértékben engem kizárva gondolataiba temetkezett.

    Szörnyen kellemetlenül éreztem magam, ahogy ott ültem az ágy szélén, tehetetlenül, mint egy rakás szerencsétlenség. Végül feladtam. Lassan felálltam az ágyról, s hátat fordítva neki néztem körbe a szobában. Valahogy nem volt kedvem újfent a fotelba kucorodva aludni. Ugyan kényelmes volt, de most arra vágytam, hogy ez után - a leginkább lelkileg kimerítő - nap után kinyújtóztathassam tagjaimat. Így esett hát végül a választásom a nappaliban lévő kinyitható kanapéra, amiről ugyan lelóg majd a bokám, de jobb, mintha a földön feküdnék el.
    Egyik felem szinte felvisított, ahogy elindultam az ajtó felé, hogy ne hagyjam magára a kiscica módjára az ágy közepére kuporodott Jongdae-t, de igyekeztem az észérvekre hallgatni szívem naiv meggondolatlansága helyett. Kezem már a kilincsen volt, mikor halk, szinte suttogó hangja eljutott a fülemig. Kérdése meglepett, de mégis boldoggá tett, hisz' kár lenne tagadni, hogy ha tudat alatt is, de vágytam arra, hogy marasztaljon; hogy ő kérjen meg arra, hogy mellette legyek.
    - A nappaliba. Ma a kanapén alszom - nem fordultam felé, s a kezem sem vettem le a kilincsről, azt akartam, hogy kimondja, az ő szájából akartam hallani, hogy azt szeretné, ha vele maradnék.


*Chen*

    Meglepett válasza. Nem értettem, miért akarna a nappaliban aludni. Ennyire kényelmetlen lenne az a fotel? Akkor miért nem szólt inkább? Igazán nem halnék bele, ha velem aludna. Várjunk... Mi?! 
    Fejemet a matracba temettem, így nem láttam, hogy mit csinált, de a zaj hiányából könnyen leszűrhettem, hogy várakozott.
    - Akár aludhatnál velem is, ha-ha ennyire kényelmetlen volt a fotel - mondatom végére már felemeltem fejemet az ágyról, hogy jobban eljusson a hangom hozzá, de az eleje még számomra is furcsán hatott, nem meglepő, ha őt is váratlanul érte. Reméltem, hogy itt marad, nem akartam egyedül aludni ezek után, de... Féltem attól, hogy többet is belegondolna a dologba, így nagyon mélyen azt is reméltem, hogy nemet mond.
    Chanyeol lassan fordult meg, majd indult el az ágy felé. Arcán biztató mosoly terült el, amitől kezdtem jobban érezni magam, s az a feszélyezett kínlódás is alábbhagyott.


*Chanyeol*

    Hatalmasat dobbant a szívem, ahogy végül meghallottam halk suttogását; nem hittem, hogy ki fogja mondani. Elnyomtam egy apó mosolyt. Úgy gondoltam, azt inkább nem kötöm az orrára, hogy a fotellal nincs semmi baj, az kifejezetten kényelmes volt. Kicsit még rágtam magamban az együtt alvás gondolatát, nem akartam, hogy később úgy érezze, kihasználtam a helyzetét.
    Lassan engedtem el végül a kilincset, és fordultam meg. Még mindig az ágy felső sarkában volt összekuporodva, de legalább már előbújt a párnák közül. Barátságosan rámosolyogtam, ahogy óvatos léptekkel elindultam a fekhely felé, nem is tudtam, mitől tartok, talán attól, hogy esetleg meggondolja magát.
    Az ágyhoz érve szembesültem azzal a ténnyel, hogy ha mi most aludni készülünk, akkor ahhoz nem lesz épp kényelmes viselet a második bőrrétegként rám feszülő latexnadrág. Nem vergődtem sokat a problémán, gyors mozdulattal rántottam szét az övem, s küzdöttem le magamról a kényelmetlen ruhadarabot, majd egy laza mozdulattal a fotelba dobtam. Biztos, hogy nem fogom a közeljövőben újra viselni. Vetkőzésem közepette még épphogy elkaptam Jongdae meghökkent, de kipirult arcát, mielőtt újra a párnákba temette. Nem tudtam mire fel ez a reakció részéről, hiszen látott már meztelenül is.
    Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, amikor már melegítőnadrágban álltam az ágy mellett. Ahogy lefeküdtem, éreztem meg csak igazán, hogy valójában mennyire kimerült vagyok már.


*Chen*

     Meglepően kényelmetlenül kezdtem érezni magam, mikor az övéhez nyúlva kezdte megszabadítani magát a feleslegesnek bizonyuló ruhadarabtól. Az viszont még megdöbbentőbb volt, mikor arcom égni kezdett, ahogy a nadrágot nemes egyszerűséggel tolta le magáról. Olyan szűknek tűnt, így nehezen hittem el, hogy ugyanolyan könnyű volt levennie, mint amilyennek látszott.
     Az anyagtól megszabadított lábai azonban emlékeztettek arra az estére, mikor közösen zuhanyoztunk, s szégyelltem magam, amiért olyan idiótán viselkedtem, mégsem emiatt égett az arcom. Már az est kezdetekor rá kellett jönnöm, hogy Yeol nem néz ki rosszul, sőt. És most, hogy előttem állt neki vetkőzni... Elsőnek a felsőjét, most meg már a nadrágcserét is végig kellett néznem, amitől nem kicsit jöttem zavarba. Pedig nem volt miért.
     Arcomat ismét a matracba temettem, s vártam, hogy Yeol befeküdjön mellém.