Tizennyolcadik fejezet

Emlékek és ígéret

*Chanyeol*

     Lehunytam pár pillanatra szemeim, ahogy fejem a párnára ért. Ez az ágy mindig is túl kényelmes volt. Hirtelen pattantak fel a pilláim, nem akartam csak úgy, minden szó nélkül, hirtelen elaludni. Fejem oldalra fordítottam a párnán, úgy néztem Jongdae-re, aki közelebbről pislogott rám, mint azt képzeltem. Annyira aranyos volt, ahogyan összegömbölyödve, pillogott rám a párnakupac közepéről. Hirtelen meglepően soknak tűnt az a díszpárnamennyiség, amit összeszedett magának, bár sosem figyeltem meg igazán, hogy mennyi van az ágyon.

     - Mosd meg az arcod, mielőtt elalszol. Rászáradtak a könnycseppek - cirógattam meg játékosan pofiját. Engem is meglepett önkéntelen cselekedetem, de nem akadtam fent rajta különösebben, túl sok különös dolog történt velünk az elmúlt huszonnégy órában. Csak arra tudtam gondolni, hogy kiserkenő borostája ront a helyzet romantikusságán. Ha egy pár lennénk most jönne az a jelenet, hogy megcsókolom.

     De nem voltunk egy pár, így a csók nem csattant el, csak elcsentem az egyik párnát karja alól, s azt is a fejem alá gyömöszöltem, ahogy a hasamra fordulva próbáltam alvásra megfelelő testhelyzetet keresni.

     - Jó éjt - motyogtam halkan még magam elé.



*Chen*

     Feszélyezetten követtem figyelemmel, immár felemelt arccal, ahogy lefeküdt és hosszú lábait kinyújtotta. Meglepődtem, mikor közvetlen elém került arca, ahogy átfordult, majd sokként ért, amikor megcirógatta bőrömet. Ezelőtt még egyszer sem volt ilyen közvetlen velem. Mintha egy kisebb fal tört volna darabkáira közöttünk, amitől már közelebb éreztem magamhoz, mint valaha. Kijelentésétől viszont ismét zavarban éreztem magam. Ennyire szarul néznék ki? Nem értettem, hogy miért éreztem most magam máshogy mellette, mint eddig, de egyszerre kavargott bennem a feszültség, a zavar és a nyugalom, miközben fekve is éreztem a Föld forgását.
     Lemásztam az ágyról, majd a fürdőbe siettem, hogy megmossam elkenődött arcomat. A saját tükörképemtől képes lettem volna megijedni, ha azelőtt egy perccel nem keltették volna fel arcomra a figyelmemet. Gyorsan öblítettem le, majd addig töröltem, míg az utolsó folt el nem tűnt.
      Mikor a szobába léptem, Yeol már lehunyt pillákkal vett nagy levegőket. Halkan siettem vissza az ágyhoz, majd neki háttal kuporodtam össze a matracon. Nem akartam felkelteni, vagy megzavarni, ha már félig aludt. Hosszú perceken keresztül tekintettem magam elé; elemezgettem a szoba ezen sarkát; az állólámpát, ami narancssárgás fénnyel világított, a kisebb szekrényt, amin három váza volt, az egyikben piros-narancs kövek, a másikban három elszáradt rózsa volt - amolyan szerelmi jelkép, sokan hittek benne -, míg a harmadikban élő virág tündöklött. Levelei középen világosak voltak, majdhogynem sárgák, míg kívül sötétlettek. A szekrény felett három kép is fel volt akasztva, kettő lejjebb, párhuzamosan egymással, míg azok felett volt a harmadik. Mindegyik fotó Chanyeolról készült itt, a nyaralóban.
     Az egész sarok olyan családiasan meghitt volt, amitől összeszorult a szívem. Lassan és óvatosan fordultam meg, hogy véletlenül se keltsem fel a mellettem fekvőt. Hosszan figyeltem kisimult arcát, ami most sokkal ártatlanabbnak hatott, mint eddig. Úgy éreztem, tényleg megérdemelte volna a magyarázatot, én mégis kihúztam magam alóla, s ő nem követelőzött. Yeol különleges volt, mégis foglalkozott velem, s emiatt kifejezetten rosszul éreztem magam.
     - Luhannak hívják - suttogtam magam elé. Bár úgy tűnt, alszik, mégis szükségét éreztem legalább egyszer kimondani a nevet, amit már réges-régen próbáltam mélyen eltemetni magamban. Ám amikor szemei felnyíltak, iszonyatosan megrémültem. Nem is attól, hogy ezek szerint nem aludt, s hallotta azt, amit mondtam, hanem a cselekedet hirtelenségétől. Nagyra nyílt szemekkel meredtem rá.


*Chanyeol*

     Éreztem, ahogy felkelt mellőlem. Lépteit hallva biztos voltam benne, hogy a fürdőbe ment. Hiába a kényelmes testhelyzet, a csend, mégsem jött álom a szemere. Éreztem, ahogy légvételeim egyenletessé válnak, ahogy ólomsúly nehezedik a pilláimra, melytől azok megadva magukat lecsukódnak, de az agyam nem akart behódolni a szépítő alvás oltárán. Folyamatosan az elmúlt órák eseményei pörögtek le a szemeim előtt; a buli, Baek és Jongdae enyelgése, a mitugrász pattogása, Dae ijedt arca, ahogy sírva kért arra, hogy menjünk már, a némaságba burkolózott sétánk, összetört valója, könnyáztatta arca. Túl sok minden történt ahhoz, hogy mindent képes legyek a helyén kezelni. Megtört, szenvedő mivoltának látványa elfeledtette velem Byun szavait, a tényt, hogy ők ma együtt voltak, és mindazt a fájdalmat, amit akkor éreztem.
     Körbeugrálom őt, aggódok érte, holott talán mindezt meg sem érdemelné, hiszen megbántott. Vagyis hát, ő igazán nem tehetett semmiről, nem tud az érzéseimről, így hát azt sem tudhatta, hogy ha elfogadja Byun kecsegtető ajánlatát, akkor azzal nekem fájdalmat okoz. Nem büntethetem őt azért, amiről igazából Baekhyun tehet.
     Éreztem, ahogy besüpped alatta a matrac, bármennyire is próbált óvatos lenni. Nem mutattam jelét annak, hogy amúgy még ébren vagyok, le akartam már végre zárni ezt a napot. Hosszú percekig ölelt minket körül a csend nyugodtsága, azt hittem már alszik, mikor meghallottam halk hangját. Olyan mérhetetlen fájdalom csengett belőle, ahogy kiejtette azt a nevet, hogy rögtön tudtam, kiről van szó.
     Szemeim azon nyomban kipattantak, s elillant belőlük minden álmosság. Közvetlen közelről néztünk egymással farkasszemet, s feszülten figyeltük, vajon melyikünknek lesz bátorsága ahhoz, hogy először megszólaljon.
     - Ex pasi? - nem volt egy fantáziadús kérdés, de többre nem volt erőm, a döbbenet béklyóba zárt. Heves, igenlő fejrázása csak megerősítette a feltevéseimet a kölyök kilétét illetően. - Nem válhattatok el túl barátságosan, ha így viselkedik veled - motyogtam az orrom alatt, leginkább csak saját magamnak. - Akarsz róla beszélni? - féltem a választól, szavaim csak elveszett mormogásnak hatottak a szoba hatalmas légterében. Nem mertem hangosan megszólalni, tartottam attól, hogy akkor elillan a varázs, s többet talán nem nyílik meg előttem.


*Chen*

     Kérdésétől ideges lettem, s már megbántam, hogy egyáltalán kimondtam Luhan nevét. Ebből kifolyólag csak gyors helyeslés lett a válaszom, amitől fekve is bezsongott a fejem. Halk megállapítása ugyan igaz volt, mégsem tudtam rá mit reagálni. Kérdésén sokat őrlődtem.
     Úgy gondoltam, Yeol megbízható ember, aki képes lenne magában tartani mindazt, amit elmondanék neki, mindamellett, hogy nem nézne rám lesajnálóan a gyermeki viselkedésem miatt. Mégis tartottam tőle, hogy hogyan viszonyulna hozzám utána. Kevesebbnek tartana? Vagy meg akarna védeni? Eddig is bosszantott az oltalmazó viselkedése, leginkább azért, mert nem volt rá oka. De ha beavatnám... akkor lenne miértje a dolognak, s talán nem tartanék annyira attól, hogy kevésnek lát ahhoz, hogy megálljam a helyemet egyedül a világban. Vajon gondolt valaha ilyesmire? Tényleg elmondhatom neki? Tartottam tőle, hogy az eddig felépített, alig észrevehető barátságunk itt megakadna, s mindent eltemetnének a kiejtett szavaim. Mégis úgy éreztem, hogy ha én nem is, de ő megérdemli, hogy megbízzanak benne.
     Ismét csak bólogatásra volt erőm. Most sokkal lassabban és megfontoltabban tettem, miközben végig álltam tekintetét. Mégis hol kéne kezdenem? 


*Chanyeol*

     Csak egy újabb bólogatás, elvitte a cica a nyelved? Látszott rajta, hogy őrlődik, zavart érzései kiültek az arcára, s riadtan csillantak meg szemeiben. Nem tudtam eldönteni, hogy azon vergődik-e, hogy mennyire avasson bele a történtekbe, vagy pedig, hogy nem tudja, mégis hogyan álljon neki a mesélésnek.
     - Hogyan ismerkedtetek meg? - mikor végül elegem lett a hallgatásból, megpróbáltam egy kérdéssel kisegíteni. Ez számára több szempontból is jól jöhetett: ha nem tudja, hol kezdjen, akkor ez elég löket lehet, ha pedig nem áll szándékában többet elmondani annál, mint amit tudni akarhatok, akkor csak azokra a kérdésekre kell felelnie, amiket felteszek neki.


*Chen*

     Fellélegeztem, mikor feltette kérdését. Tartottam tőle, hogy ha nekem kellett volna megszólalnom, akkor nem mondtam volna el neki semmit. Viszont így is iszonyat nehéz volt mindenre visszaemlékezni, amit egyszer már sikerült eltemetnem magamban... még ha nem is maradéktalanul.
     - Még Jongin által, anno - fura volt belegondolni, hogy milyen régről ismertem azt a faszfejt. Chanyeol érdekesen nézett rám, amit nem tudtam hova rakni. Igazat mondtam, ő mégis hitetlenül meredt rám. Lassan tudatosult bennem, hogy mi lehetett a problémája. - Tudod, mi már lassan tíz éve ismerjük egymást. Khm, családi ügy. Jongin apja összejött keresztanyámmal, így szinte köteleztek minket a barátkozásra - végig suttogtam, nem akartam hangosabban beszélni. Féltem, hogy akkor Chanyeol kiábrándul ebből az egészből, vagy követelőzőbb lesz.


*Chanyeol*

     Kai?! Most komolyan, ez mindenhol ott van?! A téma őt illető részét inkább nem akartam taglalni, tekintve, hogy a nyaralás előtt mennyire össze voltak gabalyodva, és az, hogy köztük mi volt és mi nem, na, arról inkább nem szerettem volna tudni semmit, ha nem volt muszáj.
     - És, hogy jött a képbe Luhan? Hogyan lettetek egy pár? - nem igazán értettem, hogy a táncoslábúnak mi köze van a csávóhoz. Kicsit közelebb helyezkedtem hozzá, tartottam attól, hogy ha továbbra is ennyire halkan fog beszélni, lemaradok a fontos részletekről. Végül, mivel hosszútávon nehéz lett volna tartanom a fejem, párnája sarkára feküdtem, reméltem, nem veszi tolakodásnak, de hát a kényelem az első.


*Chen*

     Helyezkedésétől kissé feszélyezetten éreztem magam, de nem volt annyira súlyos, hogy elhúzódjak tőle. Iszonyat közel volt az arca hozzám, majdhogynem a sajátomén éreztem leheletét. Nagyot nyelve néztem végig arcán, majd megállapodtam szemeinél. Mélyen tekintettem íriszeibe, de az érzelmek kiolvasása még mindig nem az én szakterületemnek bizonyult. Arcából ítélve nagyon is érdekelte a sztori, s az összevont szemöldök némi aggodalmat is sugallt, de a fényt, ami meglapult szemében, nem tudtam hogyan értelmezni.
     - Luhan Jongin unokatestvére - kezdtem a mindent magába foglaló mondattal. - Egyik nap anyám átküldött keresztanyámékhoz, hiszen alig három háztömbre laktak tőlünk, hogy elhozzak valami cuccot onnan. Már én sem tudom, mi volt az. Alapból nem számított sokat, hiszen aznap nem aludtam otthon, így anyám inkább elment maga a cuccért, és késő estig beszélgettek Jongin apjával, míg mi a szobában voltunk. Luhan aznap érkezett hozzájuk még délelőtt, s mivel ő sokkal szimpatikusabb volt, mint Jongin, hamar összebarátkoztunk, így miatta maradtam ott éjjel. Nem jöttek ki Jonginnal, ezért örült talán a legjobban nekem - egy pillanatig abbahagytam. Ha tovább beszéltem volna, kicsordultak volna a könnyeim, amik az elfeledett emlékek felidézésével jártak. Rossz volt elképzelni, ahogy Luhan már az első éjjel velem akart aludni; ahogy ártatlannak ható arcával rávett, hogy ne hagyjam kettesben Jonginnal, mert ő rossz srác, és csak bántaná. Fiatalok voltunk, én hittem neki, Jongint pedig alapból nem kedveltem. Aznap éjjel Luhan magához ölelve aludt, amit akkor egyáltalán nem gondoltam rossznak. Mégis ki gondolt volna arra tizenkét évesen? - Egy hétig volt náluk Luhan, én pedig minden este ott voltam. Utána két évig nem láttam, csak telefonon tartottuk a kapcsolatot, hiszen a szülei régimódi, hagyományőrző kínaik, nem szerették az internetet - ismét elnémultam. Nem tudtam, hogyan folytassam. Fájt minden gondolat, minden kiejtett szó. Jó emlékek voltak, amiket a rosszakkal együtt kénytelen voltam elfelejteni. Még ha néhanapján fel is merültek bennem, soha nem voltak olyan intenzívek, mint most, ahogy önkéntesen nyitottam ki az apró ládát tudatomban, hogy minden kis képkocka beférkőzzön agyamba. Luhan megbélyegzett, legfőképp lelkileg.
     Chanyeol türelmesen várt, miközben arcomat méregette. Szemei fel-alá jártak, időnként elidőzve íriszeimben. Nem láttam jelét annak, hogy idiótának nézne; kifejezetten olyan volt, mint akit tényleg érdekel minden szó, és ez mérhetetlenül jól esett.


*Chanyeol*

       Érdekesen nézett rám először, mikor szembesült azzal, hogy igenis elfoglaltam a párnája felét, és innen nem mozdulok, de mivel nem fejezte ki semmilyen módon rosszallását, így egy kicsit kiélveztem, hogy a közelében lehetek, s ezt nem veszi rossz néven.
     Szavaiból - szemeivel egyetemben - mérhetetlen fájdalom áradt. Látszott rajta, hogy minden egyes kiejtett szó csak újabb fájó sebeket szakít fel. Hirtelen túl kegyetlennek éreztem magam, de hittem abban, hogy ez segíthet; hogy segít, ha megosztja valakivel a terhet, amit cipel. Reméltem, hogy a lelki sebeknél is működik az, hogy ha lekaparod a felszínt, az érdes felület helyett csak egy kisebb heg marad, ami ugyan látszik, de már nem olyan feltűnő, s nem fáj.
       Őszintén érdekelt a története, hogy mi minden történhetett velük, miért beszél ilyen fájdalommal, még ezekről a mondhatni kedves emlékekről is. Mi történhetett köztük, ami ennyire mélyen, alapjaiban megrengette az egész lényét?
       - Hogy jöttetek össze? - éreztem, hogy kezdünk veszélyesebb vizekre evezni, de nem állhattunk itt meg.


*Chen*

     Kérdésére megfeszültem. Persze, tudtam, hogy ezt is fel fogja tenni, de nem voltam még rákészülve - azt hiszem. Kedves pillantásai mégis biztattak, s az eddig kialakuló bizalom is csak erősödött.
     - A telefonbeszélgetések sokat segítettek benne. Luhan magányos volt Kínában, és a szülei nem engedték őt eljárkálni otthonról, így csak rám támaszkodhatott - még ha tudtam is, hogy ez nem teljesen így volt, nem akartam jobban belefolyni a dolgokba. - Mikor két év múlva ismét családlátogatást ejtettek meg Jonginéknál, engem is elhívott. A mi kapcsolatunk ugyanúgy nem javult. Egy arrogáns seggfejnek láttam Jongint, és ez évek múlásával sem változott, de mára már... - eszembe jutottak a nyaralás előtti események, s már magam sem tudtam, mit gondoljak a fiatalabbról. - Luhan már tizenhat volt, így nem meglepő, hogy voltak igényei... - Felrémlett az az este, mikor Luhan csitítgatva mászott rám, és biztatott, hogy semmi rossz nincs abban, amit csinálni akar. Persze ellenkeztem, ami neki nem volt ínyére, de visszatartotta magát. Akkor még. - Khm, igazából soha nem voltunk olyan... Tiszta párkapcsolatban. Luhan ragaszkodott hozzám, emiatt rávette a szüleit, hogy a nyarat Koreában tölthesse Jonginéknál, ami persze össze is jött. Nagyon jóban lettünk, sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint mikor csak telefonon hallottam a hangját. Az egyik nap, mikor ellógtunk Jongin elől, egy patak felett átvezető híd alatt rejtőzködtünk. Persze Jongin vakon átment rajta, le sem nézett. Luhan ott csókolt meg először - az érzés ismét a hatalma alá kerített. Ajkaim bizseregni kezdtek, lábaim görcsbe álltak, miközben gyomrom egy hatalmasat bucskázott az emlék felelevenítésére. Ujjaimmal megérintettem számat, mire Yeol elsőnek kérdőn nézett rám, majd megállapodott tekintete ajkamon. Pillantását azután sem szakította el onnan, miután már elemeltem szám elől kezemet. Szívem hevesebben dobogott, hiszen az emlék nagyon intenzív volt, és Yeol... viselkedése zavarba ejtett. - Khm - köszörültem meg a torkomat ismét, mire ijedten pillantott fel íriszeimbe -, azután minden nap tökéletes volt.
     Nem akartam többet mondani erről. Belém szorult az összes szó, túl sok volt mindez úgy, hogy semmit nem tudtam arról, hogy Yeol mit gondolt minderről. Tartottam tőle, hogy idő közben elunta, nem érdekli, vagy szimplán nem bírja felfogni, miért vagyok ekkora idióta.


*Chanyeol*

     Furcsa érzések kavarogtak bennem, ahogy hallgattam szavait. Színtiszta vágyódás csillogott szemeiben, még azt is megkockáztattam gondolatban, hogy bármi is történt köztük, ő még mindig szereti a gyereket. Mondjuk ez logikus magyarázat lenne arra is, hogy feszült kapcsolatuk ellenére miért egy közös képük a háttere a telefonján.
     Sosem fordult még meg a fejemben azelőtt, de ott, akkor elemi erővel kezdtem az után vágyódni, hogy bárcsak én lettem volna számára az első. Ahogy felidézte az emléket, ahogy szájához ért, arra vágytam, bárcsak én lehettem volna az első, aki csókot csenhetett azokról a kacér ívű cicás ajkakról, aki először érhetett hozzá szerelemes vágyódással... Annyi ember szerette már előttem... Látva, hogy ennyire mély nyomot hagyott benne az első szerelme, bizonyossá tett abban, hogy soha, senki nem lesz rá még egyszer ilyen hatással. Luhan embertelen nagy baromságot követett el, amikor veszni hagyta a kapcsolatukat, én a helyében mindent megtettem volna Jongdae-ért. Jobban szerettem volna, mint bárkit a világon, s sosem okoztam volna neki semmilyen fájdalmat.
     Mikor megköszörülte a torkát, ijedten rándultam össze, mint egy bajkeverő kisgyerek, akit tetten értek. Fel sem tűnt, hogy ennyire hosszú időn keresztül időzött el tekintetem száján, reméltem, nem gondolt semmi rosszra emiatt. Vajon... Vajon milyen érzés lehet megcsókolni?
     - De... Ha minden ennyire szép volt, akkor miért lett vége a kapcsolatotoknak? - egyszerűen nem állt össze a fejemben a kép. - Mi történt, hogy ennyire lebecsmérlően beszélt veled? - nem akartam sürgetni, elsietni, de egyre kíváncsibb lettem. Bár kezdtem attól tartani, hogy ha megkapom kérdéseimre a választ, nem fogom tudni kontrollálni a dühömet.


*Chen*

     Némiképp megnyugodtam, mikor Yeol ismét érdeklődően tekintett szemeimbe. Mélyen nagyon is jól esett, hogy ennyi figyelmet szentelt a múltamnak, amit még magam elől is rejtettem.
     - Luhan túl gyors volt, én meg csak tizennégy éves... Mindent, amit csinált, túl nagy akaratossággal és erőszakkal tette. Nem felelt meg neki, hogy titkolom a szüleim elől; hogy még Jongin előtt is csak jó barátként bántam vele. Igazából visszagondolva az lett volna a legjobb, ha ő tudott volna róla, és nem csak az utolsó pillanatban csöppen bele. Sok mindent köszönhetek Luhannak, még akkor is, ha miatta képes voltam süllyedő hajóként elveszni a tengerben. Jongin pedig megmentett, mint ahogy egy szerelmes történetben szokás - nevettem fel szarkasztikusan. Halk volt, mégis érezhető volt benne egyfajta nosztalgikus szomorúság. - Luhan nem tudott megálljt parancsolni magának, s mielőtt elfajultak volna a dolgok, Jongin hazaért - némultam el végleg. Néztem Chanyeol arcát, ahogy próbálta felfogni burkolt történetemet. Magam előtt láttam Luhan dühtől és vágytól izzó tekintetét, éreztem a karomon szorítását.
     Ismét csak akkor eszméltem fel, mikor Yeol arcomhoz érve simított végig bőrömön. Meglepetten tágultak ki szemeim, de abban a pillanatban magához húzta fejemet. Elsőre nem dolgoztam fel, túl hirtelen történt a mozdulat, de testem magától cselekedett. Átkaroltam mellkasát és fejemet belefúrtam felsőjébe, mint egy apró gyermek, mikor rossz álom után az édesanyjánál keres vigaszt.


*Chanyeol*

     Feszült figyelemmel követtem miden egyes kiejtett szavát, mégsem tudtam hirtelen megérteni, hogy mire gondolhatott; fáradt agyamnak túl ködösek voltak célzásai. Lassan rágtam meg magamban újra a mondatokat, mikor végre a helyére került minden.
     Egyszerre lobbant bennem olthatatlan harag és gyűlölet, ahogy megelevenedett a kép lelki szemeim előtt, miként az a mitugrász rángatja Jongdaet, erőszakoskodik vele és... Életemben először foglaltam szép és kegyes mondatba Jongin nevét. Jövök még neki eggyel, azt hiszem. Felfordult a gyomrom a tudatra, hogy Dae még csak tizennégy éves volt, még gyerek, mikor az az ökör képes lett volna... Éreztem, ahogy a gyomrom savas tartalma felfelé tör utat magának a torkomban. Álszent dolog lett volna tagadni, hogy engem tizenhat évesen nem érdekelt a szex, de elképzelni nem tudta volna, hogy erőszakkal kényszerítsek rá valakit, főleg egy nálam fiatalabbat...
     Elgyötört arcát látva tudtam, magában újra átéli mindazt, amit eddig mélyen elnyomott. Gondolkodás nélkül mozdultam; gyengéden simítottam végig arcán, s hajába túrva húztam magamhoz, ő pedig kiscica módjára simult hozzám. Könnyei áztatták a felsőm, miközben reszkető vállait simogatva próbáltam nyugtatni valamennyire. Undor, gyűlölet és aggodalom bizarr egyvelege kavargott bennem és  tört rám intenzív hullámokban.
      Zokogása nem csitult, de már nem bírtam elviselni szótlanságom, így egyik kezemmel álla alá nyúltam, s toltam el magamtól egy kicsit, hogy szemeibe nézhessek. Nem tudtam, mit láthat a tekintetemben, de reméltem, nem ijeszti el. Nem tudtam már úrrá lenni az érzéseimen.
      - Vigyázni fogok rád... Melletted leszek, mindig. Nem fogom hagyni, hogy még egyszer valaki így tönkretegyen... - csak remélni mertem, hogy halk, rekedt szavaim tisztán, érthetően jutottak el füléig. Féltem a reggeltől; féltem, hogy ha felkel a Nap, szertefoszlik a bensőséges, őszinte légkör, ami körülvett minket.
      Halovány mosoly kúszott remegő ajkaira, miből tudtam, megértette azt, amit mondtam. Reméltem, hogy ő is annyira komolyan veszi, mint én. Nem vártam tőle választ, így csak újra ölelésembe zártam törékeny testét. Idővel éreztem, ahogy szipogásai ritkulnak és teste sem rázkódik már annyira; szép lassan álomba sírta magát karjaim között. A sötétítőn átderengtek a hajnal első, bizonytalan napsugarai, el jött az ideje annak, hogy végre én is elaludjak. Arcom hajába temettem, s magamba szívtam illatát; samponjának férfias aromája keveredett a hajlakk kellemetlen szagával, mégis jóleső érzés járt át. Egy apró puszit nyomtam feje tetejére, majd egy kicsit közelebb bújva hozzá hunytam le szemeim, s vártam, hogy magába szippantson a fáradtság.